A legjobb könyvtárosnak, Havas Kati barátnőmnek ajánlom

Elli Bauer el sem tudja képzelni az életét a könyvtár nélkül. Ugyan negyven éve már elmehetett volna nyugdíjba, de a munkát abbahagyni? Szóba sem jöhet.
Kíváncsi és nyitott az új dolgokra, már el sem tudja képzelni a munkáját a komputer nélkül. Azért az egér lehetne egy kicsit nagyobb – panaszolja, de látásának és hallásának romlásáról humorral beszél. Ápolt külső, erős kézfogás, érdeklődő tekintet, gazdag munkahelyi tapasztalat – kincset ér ez az asszony.
Elli Bauer július 25-én ünnepelte századik születésnapját.
Délelőtt tízre jár a Katolikus Társadalmi Főiskola könyvtárába, minden nap, a keddi szünnap kivételével. (Akkor jut idő fodrászra és pedikűrösre.) Az új könyvek adatait a számítógépén dolgozza fel, a megrendelt újdonságokat rendszerint maga hozza el a könyvesboltból. Segítséget csak akkor kér, ha egy nehezebb kézikönyv vagy lexikon érkezik. Hogy mitől van ilyen jó formában? Csakis a munkától, sportot sosem űzött. Mi bosszantja? Ha valaki kitép egy könyvből néhány oldalt, vagy rossz helyre teszi vissza a köteteket. Mindig barátságos, és ha Elli néninek szólítják, ellágyul, s rögtön siet segíteni.

Ismét eljött a zene ideje, itt a blogon is megemlékezünk a ma zárult Sziget fesztiválról. Egy jókedvre derítő dalocskát ajánlok nektek, amelyből kiderül, senki sem az, ami lenni szeretne - úgyhogy akinek ilyen problémája van, ne szomorkodjon, nincs vele egyedül. :)
Az Antsy Pants nevű formációban Kimya Dawson énekel, aki egy másik együttesben, a Moldy Peachesben pedig azzal az Adam Greennel zenél(t), aki szombaton a Szigeten is fellépett, így kapcsolódunk be a világban - és Pesten - zajló eseményekbe kicsiny blogunkkal. És magunkhoz is kapcsolódunk: a dal ugyanis az általunk megkritizált Juno című film zenéje is volt (amúgy a filmben messze a zene volt a legjobb).
Azért milyen jó, hogy vannak lelkes őrültek, akik azzal töltik idejüket, hogy animációkat rajzolnak-szerkesztgetnek dalokra. Így nem a Juno plakátját kell 3 percig nézni.

Sommerfrische - már a szó is harsog, nyári frissítőt jelent, vagyis nyaralást, pihenést. Bad Ischlben bizony sok híres ember is nyaralt, nemcsak a jó öreg Ferencjóska, aki, ha tehette, mindig itt ünnepelte születésnapját, augusztus 18-át.
A salzkammerguti kisváros környékének bányáiban úgy 1562 körül fedezték fel a sólelőhelyeket. A sós források gyógyászati célra történő felhasználása csak az 1820-as években kezdődött, amikor kúrálási céllal körülbelül félszázan látogatták a várost. 1830-ban már hatszázan, 1837-ben pedig közel ezerkétszázan voltak, s a XIX. század közepén már számtalan kúrával (elektromágneses fürdő, sósdunsztos pakolás, iszap-, kénes és lúgos fürdő, levegőkúrák) várták a gyógyulni vágyókat.
Még azt is pontosan tudhatjuk, kik voltak ezek. Hiszen az Emberek – mítoszok – uralkodók című kiállításon, melyet a felújított Ivócsarnokban rendeztek, elolvashatjuk a korabeli vendégkönyveket is.
Az 1869. július 24-i vendéglistán például szerepel Pálffy Miklós gróf, földbirtokos, aki a feleségével a Zur Postban szállt meg. Mme Klucsarev, egy generális özvegye egy kisasszony kíséretében Oroszországból érkezett, s a Zum Stern vendége volt. De azon a nyáron Bad Ischlben nyaralt Wassermann ékszerész Pestről a családjával, Georg Link színművész anyjával és két lánytestvérével Lipcséből, Dr. Löw vasútigazgató gyermekeivel, s azok nevelőjével Bécsből, és még sokan mások.

Öt év – 120 epizód – ez volt a Muppet-show. 1981-ben fejeződött be, de sokan még mindig emlékeznek a figurákra, Topi macira vagy a svéd szakácsra, aki már akkor parodizálta az azóta már elviselhetetlen főzős showműsorokat. (A szereplők egy része persze már a Szezám utcából korábbról ismerős lehetett a gyerekeknek és felnőtteknek.)
Most a Muppet-show újra a színpadon áll, és a lehető legnemzetközibb színpadon, az interneten. Hogy hogy került oda, nem tudja, vagy nem akarja senki sem megmondani a jogtulajdonos Walt Disney cégnél. Az új nyolc klip túl profi ahhoz, hogy egy rajongó készítette volna.
A nagy Gonzo vezényli a felöltözött csirkéket Strauss Kék Duna keringőjének dallamára. A tökéletes hallású (Pitch Perfect Poultry) csirke-szólista a gyönyörű Camilla. A művészi teljesítmény és maximális erőfeszítések ellenére a végén a zenekarnak tudomásul kell venni a mogorva Statler és Waldorf véleményét.
 

Ezt az origo hírt bemásolom nektek, mert én nagyot derültem rajta (miközben persze összeráncoltam szemöldökömet, hiszen ilyet nem illik csinálni!!):

Térfigyelő kamera buktatta le a dél-ukrajnai Zaporizzsjában azt a fiatal férfit, aki fél éve rendszeresen mosóporral szórta a nagyváros szökőkútjait, mert élvezte, hogy azok habtengerré változtak. Az őrizetbe vett fiatalember cselekedeteit azzal indokolta, hogy örömet okoz neki a zubogó hab nézése. A városnak azonban komoly kára származott abból, hogy a habmániás férfi mosóport öntött a szökőkutakba, mert a szertől rendre elromlott a keringető rendszerük - írta a kijevi Szegodnya című napilap. A mosóporos garázdának közvagyon rongálásáért kell felelnie a bíróság előtt.

Kíváncsi vagyok, hány bel- és külföldi keresi fel Zsámbékot, hogy megnézze a premontrei kolostor és templom romját. Amikor mi ott jártunk, a forró délutánban alig lézengtek néhányan. Azok is tanácstalanok voltak, hiszen a buszmegállótól nem mutatnak jelzések, merre kell menni. Templomtoronyiránt, az biztos. Szép kertes házak mellett kapaszkodunk felfelé, egy park mentén üres, kihalt üzlethelyiség, tépett hiányos felirattal: Hagyományörző baráti melegedő. (Vajon vannak tradicionális melegedési technikák, amiket át kell adni a jövő generációinak?)
Egy ház falán tábla, na, ilyen szöveget sem olvastam még. Próbálok utánanézni, ki is volt Kmetz Mihály, akit „kétszer lőttek fejbe”. Eörsi Laci mindentudó köteteinek egyikében (A Széna tériek) szerepel a neve, egy internetes forrás szerint az első kerületi Logodi utcában ölték meg.

Nagyon felbosszantottam magam ma egy cikken, ezért megosztom itt a gondolataimat. A cikk egy angol könyvből (Sue Palmer: XXI. századi fiúk) kiindulva arról értekezik, hogy a jelenlegi - angol és magyar - iskolarendszer kedvezőtlen a fiúknak, mert a számonkérés és fegyelmezés módszere és a szabad mozgás hiánya a lányok biológiai tulajdonságait - és így a lányokat - részesíti előnyben. Rögtön az elején előállnak azzal az általánosító biologizálással, miszerint rendszerező férfiagy, érzelmes női agy. (Hm, ezzel később ellentmondásba kerül az idézett szakértők azon állítása, hogy a lányoknak jobban megy a magolás, a fiúknak kevésbé jól a tesztírás - ahol ugyebár nem a verbális készségeken van a hangsúly, míg a fiúk akkor kerülnek előnybe, ha nem a bebiflázott adatokat, hanem kreativitást igényel a számonkérés.) Palmer szerint a lányok "zöme" (vajon százalékot is tud mondani?) nem kockáztató, míg a fiúknak versenyezniük (sőt, verekedniük) kell és kockázatot vállalni, mert attól lesznek fiúk, férfiak. A cikk aztán nem csak az angol könyvet mutatja be, hanem párhuzamot vonva az angol és magyar oktatási rendszer között, magyar szakértőket is idéz - egy gyerekpszichológust és egy tanítót. Mindketten nők.

Amiket itt nyilatkoznak, az tiszta, egy-az-egyben sztereotípia-átadás: a fiúknak versengeniük kell (a lányoknak nem), a fiúknak ki kell vívniuk helyüket a hierarchiában (a lányok nem részei a hierarchiának? vagy ők a legalján vannak? vagy a lányok egymással nem versengenek, mert ők összefogásra vannak idomítva? akkor persze, hogy nem lesznek kockáztatóak). És aki egy alsó helyet "vív ki" a hierachiában, annak ez milyen sérüléseket okoz a lelkében - akkor és a későbbiekben? A fiúknak kell olyan szerep, tulajdonság, tett, ami egyedivé teszi őket - a lányoknak nem kell? Ők csak legyenek tanulógépek, úgyis az megy jól nekik?

Josef Hoffmann tervezte Jugendstil szanatórium Purkersdorfban. Történelmi mozipalota Los Angelesben. Kolostor Lisszabonban. Palazzo Velencében.
„Mindig mondom: nálunk tizenöt színész van, de csak egy sztár van – az épület.“ – mondja Paulus Manker rendező, aki 1996 óta több mint háromszáz alkalommal, közel hetvenötezer néző előtt mutatta be társulatával alkalmi színhelyeken a Joshua Sobol által írt, Alma Mahler-Werfel életéről szóló darabot.
Az idei nyáron láthatja először a bécsi közönség, méghozzá nem is akárhol. A belvárosi Börseplatz hajdani k.und k. Posta és Telegráf épületét 1874-ben nyitották meg, s már körülbelül tíz éve üresen áll. Pedig még a hatvanas években mozgalmas élet zajlott az épület földszintjén, hiszen az újságírók, külföldi tudósítók itt, az ablakoknál álltak sorba gépelt szövegükkel, hogy telexen juttassák el a kívánt laphoz. Most a kihalt, üres épület egy különleges hangulatú rom, és tizenötezer négyzetméternyi játékteret nyújt a darabhoz.
A negyedik emeleti óriási teremben kezdődik el az előadás. Körben székek, középen hosszú szépen megterített asztal, gyertyákkal a tányérok előtt kis névtáblák: Sigmund Freud, Josef Hoffmann, Walter Gropius, Mahler, a kor és Alma életének szereplői. A nézők kicsit bizonytalanok, de aztán leülünk az asztalhoz, valahogy mindenkinek jut hely. Ősz hajú elegáns dáma – Alma Mahler-Werfel ünnepli születésnapját, s az asztal körül sétálgató férfiakról hamarosan kiderül, ők élete férfiai, Zemlinsky és Mahler, Werfel és Gropius, Klimt és Burckhard. Három fiatal Alma is megjelenik, majd gyertyákkal három irányban indulnak, s a nézők utánuk.
Ahogy a program hátoldalán lévő “Házirendben” olvashatjuk: “Legyen Ön egy kamera. A szeme írja a színházi előadást. Kövesse az eseményeket, s így megismerkedik Alma életével. Egy-egy jelenetet végignézhet vagy otthagyhat, és saját maga, mint egy mozaikot, összeállíthatja a saját darabját.

Vannak, akik következtetéseket vonnak le abból, hogy ki milyen napon született, az illető jellemére vagy éppen sorsára. Én nem hiszek ebben - különben mit kéne gondolnom magamról, mint pénteken születő? Hogy mindent félig csinálok, mert már ott a hétvége ígérete? Vagy éppen belehúzok és mindent megcsinálok, mert már csak kevés van hátra? Vagy egyszerűen csak egy lusta dög vagyok, aki már csak a pihenésre tud gondolni? :)

No mindegy is, állítólag van egy angolszász mondóka, ennek nyomán született David Bowie számának címe (és témája). Eszerint:
Monday's child is fair of face/Tuesday's child is full of grace/Wednesday's child is full of woe/Thuresday's child has far to go/Friday's child is loving and giving (figyelitek?! :))/Saturday's child works hard for living/But the child who is born on the Sabbath Day/Is bonny and blithe and good and gay.
Bowie a számában erre a versikére utal, úgy érzi, ő "csütörtöki gyerek" - bár valójában szerdán született. Amúgy a szám sok mindenről szól, talán a klip még érthetőbbé teszi, és emiatt most kivételt teszek, és az eddig gyakorlattól eltérően olyan előadótól ajánlok zenét, akitől már raktam fel korábban is. De hát aki jó, attól lehet többet is - ez most az új szabály. :)

Ma szerencsém volt átvágni a Városligeten, elég vegyes érzésekkel. Egyrészt gyerekkorom jó nagy részét mégiscsak itt (is) töltöttem, megtapasztaltam a jó oldalát, hogy közel laktunk egy ekkora zöld területhez, ahol lehetett focizni, bicajozni miközben a KRESZ-t is megtanultuk, a bolhán eladni a túl későn megörökölt űrállomást, az azóta már szészedett sünin csúszni-mászni, a városligeti tóban fürödni (igen, én még fürödtem benne!). Jó lenne, ha másoknak is ilyen jó lenne, csakhogy - és ezt persze már mások is észrevették - a Liget folyamatosan rohad, túl nagy, hogy képesek legyenek karbantartani, nemhogy javítani a színvonalon. Töredezett járdák, utak, a tó nyáron egy betonteknő, alig győznek mesterkedni a turisták, hogy ne legyen benne a fotóban, amikor a Vajdahunyadvárát örökítik meg. Egyedüli örömöm, hogy a sokáig elhanyagolt Közlekedési park szépen felújítva várja a kisebb és nagyobb közlekedést tanulókat. Mondanom sem kell, ezt sem az önkormányzatoknak, hanem a lelkes civileknek (Szeretem Magyarországot Klub), és az adományozó cégeknek köszönhetjük.

A Népszabadság beszámol róla, hogy szobrot állítanak az első posztoló rendőrnek Budapesten. Persze nem egy konkrét személynek, hanem egy "jellegzetes figurának". Az esemény kapcsán egy egész cikket szentel a lap a köztéri szobrok kérdésének: ki vagy milyen intézmény kezdeményezheti egy ilyen felállítását, jó-e, ha a polgárok maguk találják ki, milyen szobor legyen a városban, és leírja, mostanában milyen típusú szobortervek vannak, és konkrét példákat hoz, amikor magánszemélyek szorgalmából vagy adakozókedvéből került szobor a közterekre. (Érdekes azért, hogy a spóroló nyugdíjas titkárnő miért éppen Petőfi és Széchenyi szobrát pénzelte - nincs már belőlük elég?)

Az 5. kerületben lesz felállítva a posztoló rendőr, Rogán Antal önkormányzata ugyanis korábban pályázatot írt ki zsánerszobrok megalkotására, és ez a terv (is) nyert. Már korábban volt, aki javasolta, legyenek Budapestszerte ilyen szobrok, amik a régi Pestet idézik, fel is sorolt jó néhány példát (lámpagyújtogató, cipőpucoló, rikkancs, jegesember, utcaseprő, gesztenyesütő asszony, kéményseprő, hodrár, fagylaltárus). Érdekes, hogy a felsorolásban csak egy nőalak szerepel: a gesztenyesütögető asszony. A régi Pest "jellegzetes figurái" valójában férfiak? És hol vannak akkor a mosónők, a kalaposlányok, a postáskisasszonyok - ha már újra a munkásosztályt kívánjuk megörökíteni?

Elfogták Radovan Karadzsicsot. Ennek kapcsán sokan kifejezték örömüket és elismerésüket Szerbia felé, amely végre előrelépett (nyilván az EU-tagság ígérete miatt) - hiszen többek szerint is már rég lett volna lehetőségük letartóztatni, csak akkor még nem igazán akarták. Nem véletlenül nem is a rendőrség, hanem a titkosszolgálat kapta el.

Richard Holbrooke, akiről már azt is rebesgették, hogy annakidején megállapodást kötött Karadzsiccsal, hogy szökni hagyják, ha nem tér vissza a politikába, most "Európa Oszama bin Laden"-ének nevezi a volt boszniai szerb elnököt. Többen kijelentették, milyen fontos nap ez az áldozatok és hozzátartozóik számára, akik több mint egy évtizede várják, hogy felelősségre vonják a háborús bűnöst. Sajnálom, hogy - egyelőre - nem kérdezték meg Carla Del Pontét, mit szól az eseményekhez, hiszen jó sokáig járt Karadzsics nyomában, és tavaly végül úgy vonult vissza a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyészi posztjáról, hogy a két legkeresettebb bűnöst, Karadzsicsot és Mladicsot nem sikerült elfogni. Remélem, ő is örül most egy kicsit.

Egy blog, amely évek óta Karadzsics elfogásával és éppen aktuális lehetséges hollétével foglalkozik, azt írta: "A világ ma jobb hely, mint tegnap volt." Egy kicsivel mindenképpen.

Szerelmestörténetek

Nyáron azzal – is – mérem az időt, hogy megint itt a csütörtök. Elisabeth T. Spira sorozata az egyik legnézettebb műsor az ORF2-n. (Az ORF1-en mennek a sorozatok, limonádék, a kettesen a dokumentumfilmek, beszélgetőműsorok, kulturális hírek - is). Ez persze nem értékmérő, hiszen a hat-hétszázezres nézőszámot könnyedén meghaladja az, amikor Mörbisch szabadtéri színpadáról valami rémes operettet közvetítenek vagy ha az Universum természetfilmsorozat újabb epizódját vetítik.
A Liebesgeschichten/Szerelmes történetek-ben magányos emberek társat keresnek. Általában nem fiatalok. Elegáns idős dáma Salzburgból, festeget, két férjét eltemette, most, közel a hetvenhez, újra partnert keres. Sportos pincérnőnek elege van a házas férfiakkal való kapcsolatokból, megosztaná otthonát valakivel. Vidám, mosolygós, állatbarát háztakarító fiú megértő, érzékeny, érzelmes férfit vár. Hetvenes egyiptomi gyógyszerész két házasság után még mindig az igaziról ábrándozik. Jó kiállású, tiroli népviseletbe öltözött középkorú férfi olyan feleséget keres, aki a munkában is társa. Tetovált fejű, kezű, hatvan felé közeledő morcos szakállas pasas végre elhatározza magát, nem akar tovább egyedül maradni. Idősödő gazdálkodó – háttérben havas hegycsúcsok és legelésző tehenek – megözvegyülve hegymászópartnert, nyolcvan körüli, jóképű, őszhajú muzsikus zeneszerető hölgyet, bőrruhás motoros útitársat, harsány, jó étvágyú, nagydarab mamakedvence leginkább olyan nőt keres, akivel házon kívül – még mindig a mamával lakik – találkozhatna, és nagyokat ennének együtt.

Ígéretemhez híven itt vagyok újra a zenékkel! Ezt most azoknak küldöm, akik - hozzám hasonlóan - a ronda idővel, a hétfővel és mindezek nyomasztóságával küzdenek. Mert bizony, nemcsak "szomorú vasárnap" van, hanem még szomorúbb hétfő is, ezt már 1955-ben is tudták. Viszont talán Fats Domino személye és hangja mosolyt csal az arcokra, az én életembe a Blueberry hill-lel költözött be még kiskoromban. És akik szeretnék még pontosabban átérezni, miről is szól a dal, azoknak a videó alatt bemásoltam a szöveget.

Blue Monday how I hate Blue Monday
Got to work like a slave all day
Here come Tuesday, oh hard Tuesday
I'm so tired got no time to play
Here come Wednesday, I'm beat to my socks
My gal calls, got to tell her that I'm out
'Cause Thursday is a hard workin' day
And Friday I get my pay
Saturday mornin', oh Saturday mornin'
All my tiredness has gone away
Got my money and my honey
And I'm out on the stand to play

Sunday mornin' I'm feelin' bad
But it's worth it for the time that I had
But I've got to get my rest
'Cause Monday is a mess

A mérleg nem mutat – még – sokkal többet, mint szeretném, de azért vannak intő jelek.
Próbafülke neonfényében a nagy tükör előtt.
A tavalyi blúz a deréktájon.
Amikor lehajolok, hogy bekapcsoljam a cipőt.
Furcsa feszülés-érzet a fürdőruhában.
Csak nem fogok a busz után futni...
Szóval megpróbálom megint ezt a káposztalevest.
Hétfőn kezdem, mert hétvégén a göttweigi Europaforum-konferencia alkalmából nem tudtam lemondani a szállodai reggelikről és az esti heurigerről (tipikus helyi kerthelyiség, finom wachaui borokkal), a kolostor teraszán kínált finomságokról nem is beszélve.
Először is a vásárlás: káposzta, karfiol, hagyma, répa, zeller, paprika, paradicsom, fokhagyma. Négy-ötféle levesrecept van, a maihoz finom olajon pároljuk a hagymát, fokhagymát, rászórjuk a köménymagot, curryt, aztán jönnek a zöldségek, leveskocka (csakis bio), babérlevél, chili, gyömbér, citromfű. Jó sokáig fő. Addig a szokásos buborékos ásványvíz helyett citromos hideg vizet iszom, pohárszám.
Ma, vagyis az első nap csak gyümölcsöt lehet a leves mellé enni, holnap zöldséget, bármilyet, kivétel kukorica és borsó, nyersen, párolva, grillezve, és egy egészben sült krumplit este. Meg persze a levest. Aztán jön a gyümölcs-zöldség nap, a negyedik nap a banán és a sovány tejtermékek vannak soron. Az ötödik napon halat vagy szárnyast, párolva, paradicsommal, a hatodikon a szárnyas mellé bármilyen zöldséget ehetünk, s a hetedik napon már rizst is. A zöldség és leves mellé persze.
Mondtam már, hogy én szeretem a káposztalevest?

Nem is kérdés, hogy Bécsből a legkellemesebben hajóval lehet Pozsonyba menni. Sajnos, még nem közlekedik újra az a villamos, ami hajdan. A menetidő alig több mint egy óra. A kikötőnél sorakoznak a piros városnéző autóbuszok, s nagy szerencsénkre remek vezetőt kapunk. Zuzana Bianchi angolul és németül kalauzol, mindent tud a városról. Az egyórás vezetés két órát tart, s mikor épp a várból nézünk a Koronázási templomra, s az előtte, a várost átszelő és elcsúfító autóútra, próbálja röviden az egész történelmet elmesélni. A kis csoport – néhány osztrák, egy finn házaspár unatkozó fiúgyermekkel, két német pár és mi, Anci barátnőmmel, aki magyar, de lassan hatvan éve Ausztráliában él – nagyon hálás és élénken figyel. Zuzana saját példájával érzékelteti azt a történelmi keveredést, ami oly jellemző a városra. Az ő ősei között magyar, szlovák, olasz, cseh egyaránt megtalálható.
A belvárosban véget ér az utazás, s gyalog indulunk el, s olyan kis udvarokba, kapualjakba vezet, amelyek csak neki nyílnak meg.

Alexander, a fodrászunk üzletének kirakatában már egy ideje kinn függ a plakát, pénteken kettő előtt nála gyülekeznek a barátok (meleg fodrászok) és némi készülődés után innen indulnak a Ringre, a Melegfelvonulásra.
Az újságok pontosan megírják, mikor mi lesz lezárva, gyarkolatilag - akárcsak a foci EB alatt - az egész Ring. A fesztivál honlapján pontos információkat lehet olvasni a résztvevő szervezetekről. Nemcsak a Parádé napján, de két héttel előtte és utána a villamosokat szivárványszínű zászlókkal díszítik.
A 13. alkalommal megrendezett felvonulásra százezer résztvevőt várnak, és persze jónéhány tízezren fogják nézni a menetet a körút két oldalán és a vendéglők teraszain. Sokan már az indulás előtt kitelepednek, pokrócokkal vagy összecsukható székekkel, hogy végignézzék a kamionokon zenélő, színes, extrém ruhába öltözött leszbikusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket.
Sokan fényképeznek, s a legszellemesebb ruhákat, kellékeket viselőket, legötletesebben kifestetteket taps és ünneplés jutalmazza. A felvonulás befejezése után közvetlenül a takarítóautók megtisztítják a terepet és máris indul a forgalom.
Tavaly én is végignéztem a felvonulást, s a mi kedves fodrászunk szép bőrszoknyában, magas talpú cipőben, pearcingekkel vonult barátaival. Valahogy nem akartam, hogy észrevegyen. De most, szombat délután, ha látom, majd integetek neki.

(a képek tavaly készültek)
 

Az olvasóinkról nem sokat tudunk, még a rendszeresekről sem, hiszen közülük kevesen kommentelnek. Leginkább csak a netezési szokásaikról tudhatunk meg valamit - méghozzá nekem szívderítő adatokat. Eszerint a blog olvasóinak (most az elmúlt 1 hónapot nézem, de alapvetően nem változik ez) kevesebb, mint a fele használja csak az Internet Explorert (41%), A legtöbben a Firefoxot (43%), további 5% Googlebot-Image, 3% Opera, 1% Safari és 7% "other" user. :) Továbbá olvasóink 19%-a szakított Bill Gatesszel és Mac, Linux vagy egyéb oprendszert használ, de nem Windowst. Na, ezek azok a titkos adatok, amiket ti amúgy sosem tudtok meg. :)

A címkefelhő szerint leggyakrabban nőkről írtunk, Ausztriáról, Bécsről, lapot szemléztünk, kritizáltunk vagy ajánlottunk valamit. Ezután is nagyjából ez lesz a szándékunk.

Visszanézve az egy év termését, voltak hiányosságaink is. Ami pl. kimaradt: megemlékezés Benazir Bhuttóról. Meg a lista az Ausztriában megjelent színésznős filmek dvd-sorozatáról. Elnézést kérünk érte.

És az 1 év elteltével megtörtént az is, ami eddig nem: Statler megmérgesedett, annyira, hogy kimoderált egy hozzászólást. Remélem, a jövőben nem gyakran fog ilyesmire sor kerülni. Ami a jövőt illeti: egyelőre úgy néz ki, folytatjuk a blogírást, és lesz továbbra is zene, bármennyire is nem akarjátok, elsősorban Statler ízlését tükrözve, mert Waldorf arra is lusta, hogy a posztjait maga rakja fel. ;-)

Ma egy éve indult el a blogunk,
szeretettel üdvözlünk minden kedves olvasót – meg tudjuk ám számlálni, hányan vagytok...
Reméljük, egyre többen.
Ha eddig nem tettétek volna,
most vegyétek fel Statlert és Waldorfot a kedvencek listájába,
s akkor elég egy kattintás,
s olvashatjátok, mit láttunk, olvastunk, hallottunk,
merre utaztunk,
minek örültünk és
min bosszankodtunk.

Én például legutóbb a Retró szótár (Burget Lajos a szerző, Tinta Kiadó) szócikkeinek örültem, ahol a redőnyös tolltartó és a tömbbizalmi, a NOSZF és a vikszelés, a Hekus Dönci és a vörös farok mellett hosszabb leírást olvashatunk a Boci csoki kapcsán a hajdani csokoládékról. A „négyes nugát“-ra (cimkéjén négy mosolygós, nyakkendős kiscica üldögélt – 2 ft) nem emlékszem, annál inkább az Inota szeletre, meg a Banán csokira, bár a kedvencem a Korfu volt.

1 évesek lettünk, ennek alkalmából egyrészt megünnepeljük magunkat, de ezt szigorúan magánban tesszük, másrészt olvasóinknak azzal kedveskedünk, hogy az elmúlt 1 év posztjaiból összeállítottunk egy best of válogatást ;-), amit itt közlünk.

gender-blog*rabomobil*DNS-mintákról*PáternoszterPiroska*morgolódás*
nőklapjaszerűen*fövenyen*mopeden*páncél*Sportmúzeum*
csúcstechnológiákban*odaköltözöm*görényházában*becsületkassza*
atrocitások*Vatikánba*TGYÁS*cukorgyár*bankszektorra*lepkegyűjtemény*
megoldásorientált*dirndlit*műpéniszt*Kaiservillában*ország-városozni*
babakocsistul*zsemlegombócok*förtelmesen*kannibalisztikus*gázfőzővel*
karikatúramúzeumban*lovagváraktól*kvóta-vita*ősnyomtatványt*szopogatják*
kalózvezér*közbizalmat*panoptikum*gerilla*halálmenetre*felhőfoszlányok*
piszoár*érvkészletet*vizuális*kopernikuszi*újradefiniáljuk*kiprovokálja*
evezőstúra*fröccsen*szoláriumszalont*macskaköveket*bátorítja*térkezelés*
szappanoperája*otthonszülőket*simogatott*szőrcsipeszt*áztatni*
peronszintjét*becsületgyilkosságok*mozaikképből*felolvasókörútig*
vízijátékrendszert*kőcsipkéivel*férfiklubokban*rákkockázat-kalkulátorok*
beidegződéséből*alkotmánymódosító*viadukt*Nobel-díjas*kirakat*
űreszköznek*börtönemlékek*legmegrendítőbb*csekélységet*szemezgetek*
képletesen*implantátumait*zsöllye*kasztráltatja*faarcú*szalmakazalban*
lila*húsklopfolóval*füttyel*teremőr*kartoffelpuffer*lézerkardjukkal*
órásmesterük*feliratcsíkkal*tömegvérengzéssel*jázminillatú*gender-ügyi*őrült*
hurráoptimista*fenyőfakigyulladástól*száműzetésből*tésztagépen*
frottirköpenyben*orrotlógató*melengethetjük*kockásfülű*bulldoggal*
műanyagvirág*fajvédő*szunnita*úrigyereknek*sármosak*kristálytehenet*
gyász*szektorális*nőfestők*szemkontaktus*posztfeminista*elsunnyogták*
bummvoll*spórol*kotonokkal*víztisztítópumpa*inkriminált*testszőröknek*
leszármazottak*férjhezmenetele*rája*puszija*rázenélt*nyalánkságok*
nőminiszter*egynyelvű*majdnem-éjjelnappal-nyitvatartó*nőicivilekben*
alulreprezentáltak*pointilista*karikába*beágyaznom*lustaságomnak*
kamasz-flegmaságból*némafilmsztárja*vájárok*klímaváltozás*
performanszművész*bolondoknapja*gofrit*gumicsizmát*liftmentő*
utcabútorokat*járatritkítása*szélmalomgitározása*megtanulhatatlant*
lerágott*haszonélvezőket*útiolvasmányt*öltönykék*reszkessenek*
feketepiacát*régiségvásáron*megérzős*konferenciaidőszak*
gerilláskodnak*délszláv*villanyszekrényekre*pödörgető*ukulelézik*
műanyagsörények*lepkeszárny*bébivargányát*óriáskivetítőket*
elefántcsont-kiállítások*vámpír-stílus*golyónyomok*paternalista*pörköltöt*
életrajzírója*biszbaszokat*születésszáma*tematikus*majonéz-reklám*
szimpatikus*bronzszobra*álcázták*cipőpucolók*begyű*faszkalapok

Annyira a meleg felvonulással van tele minden (az én fejem is), hogy már a buszlimuzin-t is buzimuszlin-nak olvastam.

Nemtom, ki emlékszik rá (én), ez a blog tavaly azzal indult, hogy mennyire rossz érzés volt látni a magyar melegfelvonulást, egyrészt az azt megzavarók hihetetlen aggressziója miatt, másrészt mert az egy héttel azelőtt látott bécsihez képest ez elég halovány és csöppet sem vidám, karneválinak tűnő rendezvény volt. Nem gondoltam, hogy így ünnepeljük a blog fennállásának egyéves évfordulóját. Amit akkor írtam, még fokozottabban érvényes az ideire, de ugye a tavalyi erőszakos események után érthető is, ha a többség nem akart/mert kirívóan felöltözni, vagy akár el se jött. Állítólag viszont többen voltak azok a heterók, akik az LMBT emberek iránti szolidaritásból jöttek el (persze vannak páran, akik ezt eddig is megtették, nem kellett hozzá erőszakos ellentüntetés réme, csak pl. a jogegyenlőséggel való egyetértés).

Most a saját élményeimről nem írok, csak annyit, hogy belülről nem volt annyira félelmetes (vagy rosszabbra számítottam?), főleg mert a rendőrség tényleg igyekezett minket megvédeni, nem úgy, mint tavaly, de hát akkor elég váratlanul érte őket az egész. Az újságokban olvasható incidensekről mi a legtöbbször nem is tudtunk, vagy csak azt érzékeltük, hogy egy nagy csapat rohamrendőr előreszalad, meg szirénákat hallottunk.

Vannak olyan versek, prózák, dalok, amik nagyon fontosak számomra. És persze szeretném, ha más is elolvasná.
Ami most következik, a világ legszomorúbb meséje.
A blogunk első évfordulója közeledik, s ha ideér, olvashattok majd vidámabbat is.

Lázár Ervin
A molnár fia zsák búzája

A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy mindenki megbámulta, aki arra járt.
Ezért volt takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel mégis.
Mikor aztán huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.
– Megnőttél, fiam, ember lettél – mondta neki –, itt az ideje, hogy megállj a világban a saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.
Kíváncsian várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!
Ezt a zsák búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.
– Ez az útravalód, fiam – mondta.
– Ej, édesapám – ámult el a legény –, nem jobb lenne ezt cipó formájában elvinni? Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi is, elfér a zsebemben.

Amerikai jegyzetek 9.

Nem könnyű végiggondolni, hogy akkor hogy is van ez. Odafelé nyertünk, visszafelé elvesztettünk néhány órát az életünkből. És aztán, amikor ott vagyunk, milyen időszámítás szerint legyünk álmosak vagy frissek. És mikor újra itthon vagyunk, még néha mondjuk, most tulajdonképpen még csak… óra van. Még csak? Vagy már? Hová tűnik el az idő?
Miért hajtják be a szállodákban takarítás után kis háromszögbe a vécépapírt? És miért olyan vékony a papír, hogy azonnal kilyukad, amikor...?
Minden hotelben van vasalódeszka és vasaló?

Miért tesznek a félliteres poharakba kérés nélkül rengeteg jeget a vízhez?
Miért és hova száguldanak szirénázva Washingtonban a fényes, csillogó tűzoltóautók percenként?
Hogy lehet, hogy egy zongora magától zenél, és még a billentyűk is mozognak?
Miért csak férfiak ülnek a cipőpucolók bőrfoteljeiben újságot olvasva?
Mióta és meddig tüntet még a néni (?) nagy nejlonsátrában a Fehér ház mögött?

Remek ötlet esőre: a Metropolitan Múzeum ruhatárában egy tekercsből lehet leszakítani hosszú ernyőnek való nejlon védőtasakot, s így teszik az ernyőt a kabát mellé.
Vonatablakból: New York–Washington. Philadelphia felé. Az út mentén rozsdás víztartályok állnak hosszú fémlábakon. Egy udvar tele egymásra rakott roncskocsikkal. Raktárak, gyárépületek, villanytelepek, aztán a városhoz közeledve színesre festett emeletes házak, két ablaknyi egy ház, a bejárathoz kis lépcső visz, s az ajtó előtti teraszon színes ruhás fekete nők ülnek. Egy üres, lakókocsikkal körülvett városszéli vidámpark. A házak között kis templom fehéren fénylő bádogkupolával. Kerítés néküli temető az autóút mellett, a síremlékek mint elszórt, szétdobált kövek hevernek.
New Yorkban egy szálloda parkolójából nagyon kövér idős nénik harsány színekbe öltözve, baseballsapkával elektromos járgányaikon gurulnak ki.
Egy japán a Rockefeller Center előtt ül, s elmélyülten fényképezi mobiltelefonjával saját begipszelt karját.

Ennyi időt töltött Ingrid Betancourt a kolumbiai FARC (Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők) gerilláinak fogságában. És ennyi idő után lett végre újra szabad.

Ez persze nálunk valamiért nem valami kiemelt hír (bár a világ más táján az), de hát nálunk a külpolitikai hírek amúgy sem jelentősek, csak ha természeti katasztrófáról vagy amerikai iskolai lövöldözésről van szó. Az MTI egész tisztességesen összerakott hírét legalább a Népszabadság meg az origo is lehozta, az index meg hozza a tőle megszokott színvonalat: eldugva a Külföld fül alatt találjuk a "Foglyokat szabadítottak ki Kolumbiában" című rövid hírt, ami címében meg sem említi a most kiszabadított 15 fogoly közül a leghíresebbet, aki még Kolumbia elnökjelöltje is volt, Ingrid Betancourt-t. A tévés híradók se sokat tudtak az ügyről, volt, ahol azt mondták: "kiszabadult fogságából", és abban sem voltak egyöntetűek, hogy a kiszabadítók gerillának vagy segélyszervezetnek álcázták-e magukat. Ezért gondoltam, írok róla mindenképp, hiszen annakidején nagyon megdöbbentett az elrablása, a francia Elle újságírójának beszámolója, aki szintén velük volt, de akit aztán azt hiszem, 1 hét után elengedtek, és a francia sajtóban időnként nyomon követtem a vele kapcsolatos híreket, sőt, mondhatnám, hogy nagyon vártam erre a napra, de őszintén szólva nem nagyon hittem benne, hogy bekövetkezik, főleg ahogy egyre csak múlt az idő és semmi hír nem volt róla.

Ingrid Betancourt 1961-ben született Bogotában, Kolumbia egyik régi, francia eredetű arisztokrata családjának tagjaként. Kolumbiában mindkét szülője közéleti szerepet játszott, apja az 50-es években miniszter volt, majd dolgozott az UNESCO nagykövetségen Párizsban és Washingtonban is, anyja korábban szépségkirálynő volt, majd a kolumbiai Kongresszus tagja lett. Nővérével, Astriddal együtt Ingrid Párizsban nevelkedett, iskoláit itt, Londonban, majd Bogotában végezte.

Amerikai jegyzetek 8.

Hamar rájöttünk, hogy a remek New York-i Roosevelt Hotel (ahol egyébként először eltévedtünk, mert egyik irányban a páros, a másikban a páratlan számú szobák vannak, logikus, ugye?) kitűnő reggelije helyett a hotel bárjában lévő Starbucks Café-szerű helyet használjuk, részben mert negyedannyiba kerül, részben mert ...negyedannyiba kerül. Kávéfélék, muffinok, szendvicsek, előrecsomagolt gyümölcsök, joghurtok ott is kaphatók.
Persze, ha az ember sokat járkál, megéhezik bizony ebédidőre. Nem minden sarkon, de szinte minden házban van egy vendéglő, bár, deli. Ez utóbbi jó találmány, vásárolni is lehet, haza is vihető minden, és ott is lehet enni, a legkülönbözőbb meleg ételeket, salátákat, önkiszolgáló módon kiválogatva. De jót ettünk a Macy’s Áruház éttermében vagy a Friday’s-nél (nyolc vendéglőből álló hálózat), sült oldalast mézes kecsapos mázzal, sült kukoricával.
Washingtonban fedeztük fel a Dean&Deluca csemegeüzletet (van New Yorkban is), tágas tér, vakolatlan fal, hosszú pultokon sokféle kenyér, remek sajtok, sonkák, gyümölcsök és zöldségek, csak krumpliból legalább négyféle, még magyar pirospaprikát is lehet itt kapni. Óriási üvegekben, nálunk ekkorákba teszik ki a kovászolni való uborkát a napsütésre, kekszet is vehetnénk, s a tévé előtt aztán eszegetnénk.
Közhelynek tűnhet, de így van: ennyi kövér embert alig láttam még, talán csak tavaly a másik parton. Evés előtt egy jó meleg zsemlét benyomnak vajjal, aztán jöhet a hatalmas hamburger (Georgetown bevásárlóközpontjában az Olvasó fiú bronzszobra is hamburgert majszol olvasás közben) három centi vastag hússal, mellette nagy adag sültkrumpi és az asztalon a kecsap. Néha húsnélküli ebédet esznek: a dupla háromszögletű piritóssal mártogatják a majonézt és a kecsapot a sült krumplihoz.
A New York-i utcasarkokon friss gyümölcsöt vagy egészben sült krumplit vehetünk.
A legkülönlegesebb vacsoraélményünk a Marriott szálló forgó étterme volt, egy óra alatt fordul körbe és a kilátás a 48. emeletről – este voltunk – felejthetetlen. Chrysler Building, Empire State Building, a közeli irodaházak apró fényei, világító ablakok, néha egy-egy őr végigmegy a szobákon, mind ki van világítva, a Hudsonon hajó fénye, a hidak, s lenn a Times Square szédítő, mozgó színes reklámfényei. Bár amikor az önműködő, nyomni sem kell, szupergyors lifteket megláttam, kicsit elbizonytalanodtam, akarok-e én ide felmenni...