Gyertek el a beszélgetésre (én is ott leszek)!

A közösségi tér mindenkié?

A bevásárlóközpont közösségi tér is, ezen funkciót kihasználva mi éppen erről a témáról szervezünk beszélgetést. Feltesszük a kérdést: egyforma esélyekkel indul-e neki egy egyszerű bevásárlásnak, csekkfeladásnak, ügyintézésnek egy férfi és egy nő? Első látásra nincs különbség, ugye? De mi van akkor, ha az illető babakocsit tol, vagy ha kerekesszékben ül? Számít-e az ember neme abban, hogy mennyire érzi jól magát a városában? És számít-e a városfejlesztőknek, várostervezőknek a lakosok neme, speciális helyzete, igénye? Milyen a társadalmi nemi (gender) szempontú városfejlesztés? Hogyan lehet közösségi tereket építeni úgy, hogy tekintettel legyünk mindenki igényeire és szempontjaira? Hogyan tud a közösség maga is részt venni a fejlesztésekben?
A beszélgetés felvezetőjeként bemutatjuk azt a kisfilmet, amelyet egy babakocsis és egy kerekesszékes önkéntesünkkel a Mammut környékét bejárva felvettünk. A kerületjárással az volt a szándékunk, hogy megnézzük, milyen akadályokba ütközik a kisgyerekes szülő vagy a mozgáskorlátozott személy egy egyszerű bevásárlás vagy postára menés közben.
A beszélgetésben részt vesz kerekesszékes önkéntesünk, gender szakértő, helyi aktivista, fővárosi városfejlesztő. A beszélgetést moderálja: Veiszer Alinda.

Helyszín: Mammut II., Sandwich & Taco Guru
Időpont: 2008. október 12. vasárnap 15 óra
 

Leszögezném, hogy nem szeretem az erőszakot. Amikor olyan filmet látok, mint ez, vagy olyan híreket hallani hétről hétre, hogy Privigyén egy férfi keresztre feszítette volt feleségét, vagy bedrogozott lányokat erőszakolt meg egy másik Budapesten, vagy hogy a sporttudósító a feleségét bántalmazza, de nézhetjük az amerikai vagy görög eseteket is, szóval akkor azt érezhetjük, a művészet (mondjuk a Law and Order, annak is Special Victims Unit kiadása) valóban csak a valóságot utánozza. Sőt, a valóság néha túltesz a művészeten. És az ilyen történetekről, meg a büntetlenül maradó esetekről hallva, olykor egyedüli megoldásnak tűnhet az, amit a Dixie Chicks Goodbye Earl című számában felvázol. A klip különben a témához képest egész mókás, és a texasi lányok a Fly című lemez borítóján, a dalszöveg mellett kijelentették, hogy nem bátorítják az előre megfontolt gyilkosságot, de kedvelik a jogos bosszúállást.
A klipet sajnos nem lehet beágyazni, úgyhogy itt nézzétek meg. (Aki durvább formában akarja mindezt, az hallgassa meg a Simek Kitty emlékzenekart a Krétakörtől.)
 

Ez egy kis vegyesvágott, a stockholmi séták során találtam rá az alábbi tárgyakra, képekre, emberekre, talán a kreatív város kategóriába sorolnám. Először is itt van egy gyönyörű szökőkút nagy kedvencemtől, Niki de Saint Phalle-tól, és ez egy viszonylag modern lakóház zárt udvarában található - klassz lehet azoknak, akik ott laknak, hogy ilyen szép szökőkútjuk van!
Metrón utaztamban (nem sokszor tettem ezt, mert sétálni egészségesebb és többet lehet közben látni a városból) egyszercsak egy olyan metrómegállóban bukkantam föl, aminek a falai barlangszerűen voltak kialakítva (a falaira így igen nehéz plakátokat ragasztani, de valakiknek mégis sikerült), és érdekes mintákkal díszítve. Stockholmban amúgyis odafigyelnek arra, hogy a köztereken sok művészeti alkotás legyen, bár ez nem mindig olyan nagy élmény - engem a 60-as, 70-es évek köztéri szobrai pl. nem igazán tudnak elkápráztatni.

Programajánló:

NŐK HÓNAPJA A MAMMUTBAN (2008. október)

A FIONA Alapítvány 2008. október három hétvégéjén különböző programokkal várja az érdeklődőket a Mammut II-ben. A programokkal a M'Art egész éves kulturális rendezvény-sorozatához kapcsolódunk, amelynek október hónapban kiemelt témája: A NŐ.

A FIONA programjai a Mammut II. épületében található Guru étterem és palacsintázóban (2. emelet) kerülnek megrendezésre.

FIONA programok

2008. október 5., vasárnap
15:00-16:00 Csipkejózsika - kifordított mesék felolvasása

2008. október 12.,vasárnap
15:00-16:00 A közösségi tér mindenkié? - beszélgetés

2008. október 19., vasárnap
15:00-16:00 Csipkejózsika - kifordított mesék felolvasása
16:00-17:00 Ki (mit) vásárol? - beszélgetés

2008. október 27. - november 3.
Egyenlőek és egyenlőbbek - kiállítás

A programokról részletesebben:

Mindenkinek vannak bejáratott útjai. A hétvégi bécsi látogatás rendszerint a Mariahilferstrasse áruházait, az Albertina új kiállítását (most éppen Van Gogh) és talán a Naschmarktot érinti. Holott még csak nem is kell messze menni a bevásárlóutcától és egy másik város vár ránk. A MuMok mögött, a Stiftgasse és a Kirchengasse között régi házak, belső udvarok, teraszok rejtőznek. A kis üzletekben érdekes ékszereket lehet kapni.
A leghangulatosabb az Amerlingbeisl (minden nap nyitva éjjel kettőig), amely amolyan kulturközpontként is üzemel, a gangos egyemeletes ház különböző civil szervezeteknek ad otthont, s az udvaron, a felfutó növények árnyékában mindig nagy társaságok esznek-isznak.
A Neustiftgasse 16. szám alatt nemcsak a Kritians Monastiri remek vendéglője (13 pont a Gault Millau-ban nem rossz) található, hanem egy átjáró, melyben a galériával összekötött Kandinszkij kávéház és egy nagy kerékpárkölcsönző-szerelő műhely is működik.
A másik hosszú átjáróház az Adlerhof, kicsit emlékeztet a mi Gozsdu udvarunkra, a tíz lépcsőház valóban lépcsősen emelkedik.
Legkedvesebb helyeim ezek a városban, s még van belőlük ám...

A bécsi önkormányzatnak (vajon a pestinek is?) van egy állatvédelemmel foglalkozó tanácsnoka, Sandra Frauenberger. Az ő kezdeményezésére rendezték meg a napokban a város központjában, a Rathaus előtt a 11. Bécsi Állatvédő Napot.
Több mint hetven egyesület, szervezet, hivatal állított standot a hatalmas sátorban, s mutatta be tevékenységét, adott tanácsot a nagyszámú érdeklődő közönségnek. Megjelentek ketreceikkel a galambászok, lehetett gyíkot simogatni a terraristáknál, s megtudtam, külön szervezetük van a tengerimalac-barátoknak. Szórólapjaival és részletes programjaival ott volt természetesen a híres schönbrunni állatkert és a (különösen télidőben) népszerű Tenger háza is.
Azt szokták mondani, egy idő után a gazda hasonlítani kezd a kutyájára. Nem gondoltam volna, hogy a macskák esetében is így van. A színpadon különböző bemutatók követték egymást, s egy alkalommal különböző fajta – perzsa, burmai, stb. – cicákat hoztak a tulajdonosaik, általában nők. Meglepő volt, hogy egy-egy idős hölgy mennyire hasonlít kedvencére. Az egyik macska mogorva pofával ült, s a tulajdonosa ugyanolyan undok képpel állt mellette, még valahogy hozzá is öltözött macskájához.
Külön sátorban mutatkoztak be a katasztrófavédelmi szervezetek, kutyamentő-brigádok, sőt a hadsereg „mentőlovainak” felszerelését is láthattuk, akiket lavinaveszély esetén még most is bevetnek.

Ezeket már régebben fotóztam, de csak most tudtam feltölteni. (Bocs a nem túl jó minőségért, telefonnal készültek.)
Itt egy bolt portál viccesen kifestve:
Ez pedig a Károly körúton lévő parknak-nem-mondanám-mini-zöldterület, és valaki (a szöveg szerint Bleshe Marcell? vagy ő csak a szerző?) ideállított egy szöveges táblát.

Van Gogh kiállítás az Albertinában

Középiskolás korom egyik legkedvesebb könyve Wilenski: Modern francia festők című kötete volt. Azóta is gyakran bele-beleolvasok. Nem is lehet egyszerre végigolvasni, mert a sodróan lendületes mű nagyon tömény. Csak hogy érzékeljétek, íme egy rövid részlet:
"1887-ben született Marc Chagall az oroszországi Vityebszkben, a tizenhat éves Rouault dolgozni kezdett egy párizsi színes-üveg gyárban, a tizennyolc éves Matisse egy ügyvédi irodában. A huszonöt éves Debussy elment Bécsben az ötvennégy éves Brahmsszal a Carmen előadására, meghalt Borogyin, az Igor herceg zeneszerzője. Zolától megjelent A föld, Maupassantól a Le Horla, Mallarmétől az Összes versek… ugyanekkor festette Van Gogh a Tanguy apót, Seurat elment a kávéházba, hogy lássa ezeket a képeket, Lautrec is elment és lerajzolta Van Goghot, amint egy asztalnál ül."
A könyv szerkezete is nagyon érdekes, több felvonásban, 1863-tól, az impresszionizmus kezdetétől a húszas-harmincas évekig, a szürrealizmus kibontakozásáig (a szerzőnek: napjainkig) írja le a művészeti élet eseményeit és a mesterek életének különböző korszakait. S különösen érdekessé az teszi, hogy az első kiadás 1939-ben jelent meg, tehát egész közelről, szemtanúként meséli az eseményeket, a legtöbb szereplőt ismerte, a kiállításokat maga is láthatta.
Ugyan két éve a Szépművészeti Múzeumban is megnéztem a nagysikerű (félmillióan látták) anyagot, most mégis számtalan ismeretlen képet, rajzot láttam. Ez volt a célja a kiállításnak, mint Heinz Fischer a megnyitón fogalmazott: Van Gogh ne legyen „tapéta” - utalva arra, hogy sok lakásban virítanak a margaréták és más ismert tájak.

Leonard Cohen énekel

Áll egy férfi, kicsit görnyedten, soványan, lötyögő kétsoros öltönyben, begombolt szürke ingben, kalapban a színpad közepén, néha két kézzel fogja a mikrofont, néha leguggol és énekel. A számokat félbe-félbeszakítja, amikor levetett kalapját melléhez szorítva meghajol és megköszöni a hangszerszólókat, bemutatva újra meg újra zenészkollegáit és a vokálosokat.
Az első turné tizenöt év óta. És talán az utolsó – mondja, mert hát 74 éves vagyok, és azt gondolom, már nem lesz több.
Közben öt évet töltött egy los angelesi zen buddhista kolostorban. Talán vezekelt, talán harcolt a depresszió ellen, melyet korábban drogokkal és alkohollal próbált gyógyítani.
Igazán sosem gondoltam, hogy valaha „élőben” láthatom a nagyokat, Juliette Greco-t (huszonhat éves fiam meg is kérdezte, mikor újságoltam, Juliette Greco koncertre megyünk, és ki énekel?), Charles Aznavourt és Paul Ankát. De láttam őket és fantasztikus energiájukkal, sugárzásukkal, életerejükkel, profizmusukkal elkápráztattak.
Most meg itt van az a hang, mely elvarázsolt, ez a mély, szomorú hang, ez nem változott. S a sokat megélt férfit már színpadra lépésekor ünnepli a bécsi közönség. Állva, tapsolva fogadják és minden szám után óriási a siker.
Nincsen show, csak áll az idős, megtört férfi, és énekel. Igazi figyelemmel fordul a remek klarinétos-szaxofonos, Dino Soldo, a spanyolgitáros, Javier Mas, a billentyűs, Neil Larsen vagy a fő vokálos, Sharon Robinson felé.
És szól a Hallelujah, a Bird On A Wire, a Take This Waltz, a So Long Marianne, az Everybody Knows.
És magam sem tudom, miért lettem szomorú.

Kedves Wolga, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! És ne aggódj, élvezd a 32-t, mert leszel még kétszer ennyi is - erről énekelnek most neked a fiúk, John, Paul, George és Ringo.
 

Külön bejegyzést szentelnék a stockholmi Skansennak, mivel 1. nekem nagy élmény volt, és ez - részben - az én blogom, megengedhetek ennyi személyességet, 2. csak ajánlani tudom bárkinek (urbánus lelkeknek is), aki arra jár, hogy nézze meg, 3. egyre halványuló emlékeim alapján nem javasolnám nekik, hogy a svéd Skansenről a szentendrei hasonló nevű intézményre asszociáljanak (vagy vice-versa), hanem inkább elmondom, milyen is az.
Először is egy iszonyú nagy, hegyes-dombos területen van, amit jó pár óra alatt lehet csak alaposan bejárni. Természetesen adnak hozzá kis térképet, ahol minden egyes házikó, torony le van rajzolva, el se lehet tévedni. Az elv ugyanaz volt, mint nálunk is: az ország minden pontjáról összegyűjteni épületeket, amik megmutatják, hogyan is éltek régen a svédek (és a finnek, mert nemzetiségi ház is van), a különböző időkben, a különböző foglalkozást űzők, különböző társadalmi csoportba tartozók (na ne gondoljunk égető különbségekre, a legnagyobb fényűzést egy nemesi kúria tudta felmutatni). A házakat valóban elszállították, vagyis nem itt építettek fel álházakat, hanem az eredetiket hozták el.

Nézem ezt a filmet, amiben három nő (egyben anya) történetét ismerhetjük meg, akiket a férjeik bántalmaztak. Nem pusztán "bántottak": vertek, elzártak, fenyegettek. Három nő, háromféle társadalmi helyzet - csak hogy a gyakorlat is bizonyítsa, amit a szakértők mindig mondanak: nem ám csak az alkoholisták meg a hajléktalanok "verekszenek". Nem igaz, hogy "egy normális, rendes családban ilyen nem történik". Igenis történik. Ott pillangókéssel szúrja le tizenötször a fiatal feleségét a férj.
Nézem, sírok és azon gondolkodom, milyen országban élünk, ahol ezek a férfiak továbbra is szabadon vannak. (Kivéve a harmadikat, aki megölte a feleségét.) Milyen ország az, ahol látjuk, ahogy az anyaotthonban a bántalmazó meglátogathatja a bántalmazottat - merthogy a gyerekeivel találkozik. Egyáltalán hogyhogy van láthatási joga? Ezek a nők még mind pszichológiai segítségre szorulnak, hiszen a kamerák előtt látni, ahogy egyikük pl. visszacsúszik a megbocsátó (hiszen végtelenül kiszolgáltatott) nő szerepébe. A másik kénytelen találkozni a férfival, aki egyszer annyira megverte, hogy a kisfia sietett védelmére és megszúrta az apját. De muszáj találkoznia vele, visszamenni a faluba, mert a holmijai még ott vannak a házban. Ahonnan természetesen neki, a bántalmazottnak kellett elmenekülnie.
Milyen országban élünk, ahol egyszerűen mindenki azt szajkózza: a rendőrséghez nem érdemes fordulni, amíg vér nem folyik? És ahol a fenyegetéseket a bíróság utólag, az emberölés ismeretében sem veszi komolyan, és ezért a tizenötszöri szúrást nem tartja előre megfontolt emberölésnek? Mitől előre kitervelt valami? Aszondja a bíró, hogy az ügyészség által említett fenyegetések nem voltak komolyan vehetők, mert azokat senki nem vette komolyan. Mert nem jelentette a rendőrségen. Pedig a lány, amikor az anyjánál volt, leírta az előzményeket, hogy mik történtek, hogy a srác hogyan fenyegette meg halálosan. Egy napra rá már nem élt. Mindezt már csak az anyja mesélheti el. De a bíró szerint előre kiterveltség esetén nem a szerettei (új barátnője és kislánya) jelenlétében (a másik szobában voltak) öli meg a fiú a barátnőjét.

Nézem ezt a filmet, amiben bátor nők az arcukkal, nevükkel vállalják, hogy elmondják, mit tett velük a férjük. A felvételeken a férfiak arca el van torzítva... Azért köszönöm Szuchy Zsuzsannának, hogy megmutatta nekünk őket.

Attila Dogudan tíz éves volt, amikor a család Isztambulból Bécsbe költözött. Apja egy kis vendéglőt vezetett, a fiú ott nőtt fel. Az 1981-ben, huszonegy évesen alapított Do&Co éttermet gyorsan követte a catering szolgáltatás, majd mind több vendéglő és kávéház Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Angliában, Törökországban és az Amerikai Egyesült Államokban.
Hogy mi a kedvenc étele? Egy friss mákos zsömle magyar szalámival és uborkával.
A sikeres vállalkozó nem egy nagy szakács, mégis naponta százhetvenezer embert etet, körülbelül annyit, amennyien Salzburgban laknak. Egy egész évben összesen hatvanmillió a kuncsaftok száma, akiknek nagy része a különböző légitársaságokkal (AUA, Lufthansa, Emirates, Türkisch Airlines, Cathay Pacific, Sky Europe, Lauda Air, stb.) utazva találkozhat a nevével.
A Dogudan-birodalomhoz tartozik a Forma-1 versenyek ellátása, az Albertinában és a Stephansplatzon lévő vendéglő, ahonnan remek a kilátás a városra, a Cafe Griensteidl a Michaelerplatzon, a leghíresebb belvárosi cukrászda, a Demel, a badeni és bécsi Casino, valamint a Swarowski Kristályvilág múzeum étterme Wattensben és a papától átvett Karavansaray a belvárosban. (Mellesleg néhány napja személyesen is tapasztalhattuk, hogy még mindig jó a konyha – kiemelkedő hal és rák-választék – és a kiszolgálás. A vendégek nagy része külföldi, itt dolgozó amerikaiak és gazdag, kicsit neveletlen orosz turisták.)

Érdekes megfigyelést tettem Stockholm utcáin sétálva. Egyrészt sok fiatalt (nem iskoláskorút, mert azok nyilván hétközben tanulnak), huszon- és harmincévest látni, a nők nagy része remek reklámarca lenne a hazai divatlánc, a H & M plakátjaihoz. (Ja, a svédek egyáltalán nem mind szőkék.) Ami a magyarok számára is megszívlelendő lenne: a nők nagyon visszafogottan, vagy egyáltalán nem sminkelnek, hanem természetesen (jól) néznek ki.
A másik feltűnő dolog a sok jólöltözött, fitt, aktív idős (mondjuk 60 feletti). Nem amerikai turisták, hanem a helyiek, akik jönnek-mennek, bicikliznek, intézik az ügyeiket, mennek az unokákért az oviba-suliba, kávéznak, vásárolnak.
Vagy éppen boule-t (pétanque-ot) játszanak, mint itt ez a kis csapat, akik a királyi palota előtti téren (kifejezetten ehhez a játékhoz kialakított pályán?) álltak neki játszani. Felhívnám a figyelmet a profi felszerelésekre: centi, mágneses bot a golyók összeszedésére, kesztyű és rongy, saját golyókészlet.

Minden egyéb magyarázat nélkül legyen itt a Pink Floyd tegnap elhunyt billentyűsének, Richard Wrightnak emlékére ez a szám, a legfájdalmasabbak egyike, az azonos című albumról.

Még október végéig útra kelhetnek azok, akiknek idejük és kedvük van hegyet mászni, vagy csak nagyokat sétálni, kisvárosokat és érdekes kiállításokat megnézni és persze nagyon-nagyon jókat enni Ausztriában. Közelebbről Salzkammergutban. Hegyek és tavak, jó levegő, szíves fogadtatás várja arrafelé a turistát. S az idén 14 helyszínen, Gmundentől Bad Ischlig, St. Wolfgangtól Hallsattig rendeztek kiállításokat, hogy megismertessék Felső-Ausztria e csodálatos vidékét. Tavasztól a nyár közepéig már 350 ezer látogatót számoltak össze a szervezők. Bárhonnan indulunk, pontos tájékoztatást kaphatunk a látnivalókról, már az utakon hatalmas plakátok hirdetik a kiállításokat és rendezvényeket, s vezetnek el a külön parkolókig. S ha addig nem szereztünk valamelyik turistairodában prospektust, biztos, hogy a parkolóőr a kezünkbe nyom egyet. Aki nem autóval érkezik, az a vasútnál is vásárolhat kombinált jegyet, mely a kiállításra is érvényes, vagy egy traunsee-i hajókázásra. De az is megesik, hogy a belépőjegyhez egy bón jár, melyet a híres gmundeni porcelángyár termékeinek vásárlásakor válthatunk be. Minden megközelíthető babakocsival és kerekesszékkel is, ahol nincs lift, ott a lépcsőre szereltek felvonót.
A kiállításokat helyi vállalkozók, gyárosok, bankok, újságok, közlekedési szervezetek szponzorálták. Természetesen mindenhol a helyi sajátosságokra épülnek. A laarkircheni papírgyárban működő papírmúzeumban magunk is nyomtathatunk, hajtogathatunk, az eggenbergi sörfőzdében meg kóstolhatunk... Ne valami unalmas helytörténeti kiállítást képzeljünk el, szokványos tablókkal és halk háttérzenével. Minden technikai eszközt ki- és felhasználnak, a filmtől a hangig, az aktív foglalkozástól a játékig.

A változatosság kedvéért ezúttal Statler lett világjáró, és tapasztalatait meg is osztja az olvasókkal.
Stockholmban az ember sok minden közül választhat, ha el szeretne jutni a város egyik pontjából a másikba. Egyrészt ott van a nagyon kézenfekvő gyaloglás, mivel a város belsejében nincsenek nagy távolságok, a turistáknak meg kifejezetten ajánlatos gyalogszerrel közlekedni, hiszen így lehet igazán megismerni a különböző szigeteket, negyedeket, és így látni a legtöbb érdekességet és szépséget. A helyiek azonban ezeket minden nap láthatják és hát valószínűleg sürgősebb dolgaik vannak, ezért ők máshogy mennek munkába, iskolába.
Bár egyik svéd ismerősöm szerint Stockholm azért nem Amszterdam, én mégis igazi biciklis városnak mondanám, ahogy visszanézem a fotóimat, szinte mindegyiken van néhány bicikli, mint pl. itt a templom előtt.

Mindent tudott, de tudott hallgatni is. Vezetése alatt a Hotel Sacher az osztrák diplomácia egyik központja volt. Egy különleges asszony – üzleti szellemmel és jósággal. 
Az a nap, amikor Eduard Sacher Anna Fuchsot, egy hentes huszonegy éves lányát megismerte, a híres hotel történetének fontos napja volt. 1880-at írtunk (a híres Sacher tortát a papa, Franz találta ki, még a múlt-múlt század harmincas éveiben), amikor Eduard megvette az Operával szemben lévő telken álló épületet, hogy ott egy hotelt nyisson. A fiatal menyasszony gyorsan bebizonyította, hogy két lábbal áll a földön, és az üzlethez is ért. A házasságkötés után hamarosan szinte átvette a ház vezetését. „Én vagyok az úr a házban” – mondta, temperamentumos volt, törekvő, és remekül ápolta a kapcsolatokat a vendégekkel. Figyelmes volt, de sosem alázkodott meg. (Az embereket szolgálja, de nem az ember szolgája – nem jut eszembe, kitől az idézet, de ez a vendéglátás alapmondata.)
A ház legfontosabb szabálya a diszkréció. Szerelmi légyottok és politikai megbeszélések színhelye volt a tizenhárom híres szeparé. Talán Anna Sacher volt az első, aki itt értesült a Ferenc Ferdinánd elleni merényletről.

Romy Schneider hetven éves lenne

„Mi vagyunk Németország legjobban gyűlölt asszonyai” – idézi Alice Schwarzer, a híres feminista, az Emma magazin alapító-főszerkesztője Romy Schneidert, amikor megismerkedésük körülményeire emlékezik. 1971-ben azért hívta fel telefonon a színésznőt, hogy kérje, csatlakozzon az abortusz legalizálásáért indított harchoz. „Nem volt ez annak idején veszélytelen, hiszen sosem tudhattuk, mikor szűnik meg az állásunk, vagy mikor csönget be egy rendőr. Romy egy pillanatig sem habozott, azonnal azt felelte: Szívesen. Öt évvel később, Berlinben találkoztunk, s ő olyan kedves, nyitott volt, mintha régi barátnők lennénk” – meséli Schwarzer.
„Mikor a nevét hallom, mindig az jut eszembe, hogy még élhetne, mint Jeanne Moreau, aki még nyolcvan fölött is, mint színésznő és mint elismert személyiség, szerepel a nyilvánosság előtt. És ő már milyen régen halott.”
Hogy mi a mítosz titka? Az, hogy Romy személyiségében az erő és a sebzettség, a szenvedély és a bizonytalanság egyszerre volt megfigyelhető. Nagyon korán, fiatalon választott egy határozott utat, amin mint nő, asszony, színésznő haladt, mindig a nyilvánosság előtt. Alig volt magánélete, s talán ez volt a tragédiája is.

Remélem, örömködik Schmidt Pál is, hiszen a XIII. Paralimpia első napján már magyar aranyérem született.

Gratulálunk Sors Tamás úszónak, aki 100 méteres pillangó úszásban 9-es kategóriában (a sérültségi fokokat 10 kategóriával osztályozzák) világcsúccsal győzött. Ő a világon az első, aki 1 perc alatt úszott ebben a számban, ebben a kategóriában.

Sajnos a nagy hírportálok, amelyek az Olimpia idején óráról órára, sőt olykor percre pontosan közvetítettek az eseményekről, sőt olimpiai külön rovatot csináltak, a Paralimpiával nem foglalkoznak ilyen intenzíven (hehe, Sportgézának be is szóltak a kommentelők, nagyon helyesen), és hát a tévé sem közvetíti úgy a versenyeket, mint augusztusban.

Itt viszont (a blogon és a tévéadásokban) figyelemmel lehet kísérni a paralimpiai eseményeket, sőt még magyarázatot is kapunk a különböző kategória-besorolásokra. Onnan vettem a fenti képet is. Jó szurkolást mindenkinek!

Az SZDSZ két képviselője, Sándor Klára és Magyar Bálint ismét benyújtják a női-férfi kvótára vonatkozó javaslatukat a parlamentnek. Legutóbb az Európai Unió is azt fogalmazta meg, hogy a leghatékonyabban a kvótával lehet növelni a nők részvételét a politikai döntéshozatalban.

A két képviselő emellett egy másik javaslata a már meglévő, de nem jól működő távoltartásról szóló törvényt módosítanák, a civilek által már eddig is kifogásolt problémákat szeretnék megoldani, és az osztrák mintára jobban hasonlító rendszert létrehozni hazánkban is. Lényege: ne csak feljelentés esetében, illetve a már lefolytatott bírósági eljárás után lehessen a távoltartást elrendelni, rendelhesse el a kiérkező rendőr is, és hosszabb időre is el lehessen távolítani a bántalmazó személyt.

Ha lesznek további hírek, igyekszünk követni őket.

Arra gondoltam, hogy legyen kicsit változatosabb a zenei kínálat, nyelvekben is, ezért berakom Luz Casalt, akinek több dala is szerepelt Almodovar filmjében. Ez itt amúgy az egyik kedvenc filmem tőle, a Tűsarok, egy zavaros anya-lánya viszonnyal, több remek színésznővel (főleg: Victoria Abril és Marisa Paredes), egy elszánt és szakmájáért sok mindenre képes ügyésszel és sok-sok mulatságos vagy éppen szomorú jelenettel, amelyekből néhányat ezzel a klippel is felidézhetünk.
És tanulja meg ebből mindenki: a transzvesztita nem feltétlenül transzszexuális, de még csak nem is mindenképp meleg, sőt! ;-) 

A Tűsarok Herstory rovatában jelent meg ez a beszámoló, de leközöljük itt is, hátha nem mindenki olvasta ott.

„A legfőbb akadálya egy nő sikerének az, hogy neki sosem lehet felesége.”
(Ann Massey Lea Merritt)

„Ha a kislányokat is iskolába küldenék, ugyanolyan gyorsan megtanulnák a tudomány és művészet csínját-bínját, mint a fiúk” – mondta 1405-ben (nem tévedés) Christine de Pisan, aki talán egyike volt az első írónőknek. Tudós lányaként került V. Károly párizsi udvarába, s királyi jegyző férje halála után nagy szegénységben élt gyermekeivel. Ezért kezdett írni. Regényt a királyról, udvari megrendelésre. Heraldikai tanulmánya egyik első e témában.

A Női Alkotók Múzeuma (National Museum of Women in the Arts, Washington) - eredetileg színház volt

A washingtoni Női Alkotók Múzeumának épülete eredetileg színház volt. Most a kiállítótermeken kívül könyvtár és kutatóközpont is működik, s a hallban ottjártunkkor épp újabb nevek kerültek fel a szponzorok listájára. Nem meglepő, hiszen egész Amerikában találkoztunk a gazdag emberek e jó szokásával. Itt a múzeumban óriási könyvekben tartják számon a pártoló tagokat is.

A női művészek többsége családtagként kezdte karrierjét. Gyakran a családi műhelyben tevékenykedett vagy művész férje mellett kezdett alkotni. Nem is mindig saját néven, sokszor apjuk-férjük nevét kellett használniuk, hogy egyáltalán megbízást, szerződést kaphassanak. De az apácák is alkottak, szép kézműves tárgyaikat el is adták. Bolognában sok családi műhelyt asszony vezetett. Mivel a legtöbb művészi megbízás a középkorban az egyháztól érkezett, a nők itt nem voltak annyira aktívak, mint Észak-Európában, ahol hamarabb kaptak a protestáns középosztálytól megbízásokat. Korábban lehettek tagjai művészeti szervezeteknek is. A flamand, holland tájképeket, csendéleteket (reggeli, uzsonna, virág) sok női festő jegyzi, például Clara Peters (1594-1657). Lavinia Fontana (1552-1614) portréin pedig sok nő szerepel.

Megy egy érdekes reality sorozat a Viasat3-on, A nagy házalakítás (Extreme Makeover: Home Edition) a címe. Volt már jó pár olyan reality, amiben egy tévécsatorna által felfogadott szakemberek (belsőépítészek, dizájnerek, mesteremberek) újítják fel vagy alakítják át a jelentkezők lakását, házát, éttermét, satöbbijét. A műsorok mindenfélék lehetnek, a megmondóember és fő átalakító személyétől függően is - van, aki agresszív, van, aki jófej. Ez az amerikai sorozat azonban, két részt megnézve, kicsit más, mint a többi. Az egyik részben egy 8 gyerekes özvegy apa családi házát építették fel teljesen újonnan, mivel a meglévő ház nagyon kicsi volt 9 embernek, több gyerek a garázsban aludt. A férfi az egyházban és a helyi lakóközösségben is fontos szerepet játszik, és az, hogy mennyire sokan szeretik és együttéreznek vele - felesége elvesztése és a gyereknevelés nehézségei miatt - abból is kiderül, hogy milyen sokan jelentkeznek a városból, szomszédok, ismerősök, barátok vagy csak ottlakók, hogy önként dolgozzanak a lakás felépítésén. Így egész nagy csapatot tudnak irányítani a csatorna felfogadott szakemberei és fel is építik egy hét alatt az új, sokkal nagyobb házat.
A másik család egy nőből, és mindenféle rokonaiból áll, mivel ő magához fogadta - az elég rozoga állapotban lévő házába - félig vak nővérét, unokahúgát, fiúunokáját és egy másik nőrokonát. Amúgy pedig évtizedek óta egy maga által alapított, fogyatékosokat segítő szervezetet vezet, amely igyekszik magabiztosságot adni és munkát szerezni nekik - akár azzal, hogy ingyen fodrászolja őket.

Kicsit megkésve mutatok néhány fotót legutóbbi bécsi városjárásomról, amelyek azt hivatottak illusztrálni, hogyan teszik élhetővé a várost - a városvezetők, illetve akár a lakók maguk. Néhány példa az akadálymentesítésre:
Az egyik már meglévő metróvonalat meghosszabbították - az EB-re készült el, hogy a drukkerek már ezzel mehessenek a stadionba, a meccsek helyszínére. A metróállomásnál természetesen van mozgólépcső és lift is.

Itt meg ügyesen megoldották a meredek lépcsőn, hogy legalább a biciklit, babakocsit kényelmesebben fel lehessen tolni és ne kelljen cipelni.