Kíváncsi vagyok, hány bel- és külföldi keresi fel Zsámbékot, hogy megnézze a premontrei kolostor és templom romját. Amikor mi ott jártunk, a forró délutánban alig lézengtek néhányan. Azok is tanácstalanok voltak, hiszen a buszmegállótól nem mutatnak jelzések, merre kell menni. Templomtoronyiránt, az biztos. Szép kertes házak mellett kapaszkodunk felfelé, egy park mentén üres, kihalt üzlethelyiség, tépett hiányos felirattal: Hagyományörző baráti melegedő. (Vajon vannak tradicionális melegedési technikák, amiket át kell adni a jövő generációinak?)
Egy ház falán tábla, na, ilyen szöveget sem olvastam még. Próbálok utánanézni, ki is volt Kmetz Mihály, akit „kétszer lőttek fejbe”. Eörsi Laci mindentudó köteteinek egyikében (A Széna tériek) szerepel a neve, egy internetes forrás szerint az első kerületi Logodi utcában ölték meg. Egy zsámbéki újság beszámol az emléktábla avatásáról:

„Hol vannak a zsámbékiak?!! – tette föl az 1956-os megemlékezésen a kérdést szuggesztív beszédében Holnapy D. Márton atya, aki a forradalom hőseinek lelki üdvéért mondott imája előtt osztotta meg gondolotait jelenlévőkkel, aki eljött a Török-kútnál tartott ünnepi megemlékezésre. Nem tudunk ünnepelni! Ebben a faluban közel ötezren laknak! Miért csak ilyen kevesen vannak itt? – folytatta a plébános.”

Az ünnepi beszédet Plihál György (Magyar Nemzet) és Selmeczi Gabriella (emlékszünk még rá?) mondta, a lap keretes cikkben (Hajdu Péter) idézi fel a fiatalember emlékét, ebből egy részlet megmagyarázza a tábla feliratát:

„Csatlakozott. A Széna tériekhez. Homlokon találta a gyilkos golyó. A Logodi utca üres telke átmeneti nyughelye. Hónapok teltek el, mire hazatért. Megérkezése hírére a falu népe egy emberként kísérte végső nyughelyére. (…) Sírkereszt, és rajta Misi szemüveges képe. Mintha tovább élne – a szellemisége, igen, a szellemisége fáklyaként világit. El kell oltani! El kell oltani! És jön a gyáva vattakabátos és dörren a fegyver. A fényképet – a világító fáklyát – a golyó homlokon találja. A vattakabátos megnyugszik, s a jutalma további harmincnégy év proletárdiktatúra.”

A következő tábla Gungl József – Josef Gungl zeneszerző és zenekarvezető szülőházának falán lóg. A Zsámbékon született művész oboista volt Grazban, majd katonazenekart vezetett, s azzal koncertezett Berlintől Amerikáig, Oroszországtól Münchenig. Nevéhez számos valcer és polka, mazurka és induló füződik, s a település sem hűtlen hozzá, zeneiskoláját róla nevezte el.
A templom ötig tart nyitva, pont akkor érünk oda, de a kedves úr beenged, még a zenét is bekapcsolja nekünk. Részletesen elmondja, hogy jutunk a Rakétabázisra, ahol az esti színházi előadást tartják. (Mint később kiderül, A Mátyás-borozó teraszán üldögélünk, nagy a választék, ehetnénk is, de csak kicsit megpihenünk, mielőtt elindulunk az erdőn át. Két kilométer csupán, fel a Nyakastetőig a sárga jelzésen, így szólt az útmutatás, és onnan már úgyis látjuk a Bázist. Megyünk, megyünk, s alaposan eltévedünk, ami nem is véletlen, hiszen mi még mindig a sárga jelzést követve megyünk. S az meg vezet, vezet be az erdőbe, még 39 kilométer és a Szép Juhásznénál vagyunk.
Odáig persze nem mentünk, elkezdett sötétedni, s felhívtuk a színházi prospektusban megjelölt információs számot. Csodák csodája – felvették. Hol vagyunk? – kérdezték. Hát ezt szerettük volna mi is tudni. Azért valahogy visszanavigáltak a kis fenyveserdőig. Hogy miért nem láttuk a Bázist? Hát mert álcázva van.