Agyondicsérték ezt a Juno című filmet, ugye Oscarra is volt jelölve (bár az nem jelent szerintem semmit), meg is néztük. Amíg néztem, még csak-csak elment, bár már a moziban is fájdalmasan felszínesen és nem is idealisztikusan, inkább irreálisan kezelte a témát, de aztán gondolkodtam rajta azóta, és egyre több bajom van vele. Főleg hogy ellenpontként épp másnap este elkaptam a tévében egy hasonló témát feldolgozó film második felét, ami már sokkal árnyaltabban mutatta be a leányanyaság témáját.

Rögtön az elején gyanakodni kezdtem, hogy most itt vagy valami oltári paródiáról lesz szó, vagy nagyon távol a való világtól él a szerző/rendező, mégpedig annál a résznél, amikor Juno elmegy - aznap már többedszer - terhességi tesztet venni a helyi vegyesboltba, ahol persze mindenki ismeri és még be is szól neki az eladó srác, hogy most már higgye el, hogy terhes. Junót csöppet sem zavarja, hogy rögtön tudomást szerez a "balesetről" ismerős-ismeretlen? Hogy egy mostanában eléggé elkoptatott szót használjak: nem életszerű. :)

Mint ahogy nem életszerű apja és nevelőanyja reakciója sem, nem hiszem, hogy egy szülő ilyen rezignált tud lenni, amikor értelmesnek (ennek az amerikai filmekben a "különc" a megfelelője) tartott lánya baromi nagy hülyeséget csinál. És persze rögtön támogatásáról biztosítja, te döntesz, mit akarsz, ha örökbeadod, oké, akkor elmegyek veled a leendő szülőkhöz, nehogy már becsapjanak. Aha, persze.

Már máshol is leírták kritikaként, hogy a filmben az egész terhesség úgy jelenik meg, mint aminek szinte semmi hatása nincs az ember szervezetére, lelkére (kivéve, hogy gyomorégése van a csajnak és sokat eszik, mekkora közhely, istenem!), és persze az iskolában sincsenek konfliktusok - hacsaknem a konfliktust és a csaj lenézését akarta szemléltetni a rendező azzal, ahogy a tömeggel szemben közlekedik Juno a nagy hasával.

Leginkább az örökbefogadó anyán látszik csak, hogy vannak érzelmei, a többiek - a biológiai apa, Juno vagy legjobb barátnője mind úgy viszonyulnak a terhességhez, hogy na ez is megtörtént, basszameg, mindegy, kihordjuk, kinyomjuk, aztán éljük megint a magunk életét. (Mint ahogy az utolsó képen ez meg is valósul.) A tinik felelőtlenségét mutatja, ahogy Juno barátnője lazán felajánlja, hogy bejelenti az abortuszklinikára, ahogy egy másik barátnőjével is megtette már.

Juno nem a sima kamasz-flegmaságból mondja, amit mond, hiszen akkor megmutatnák, hogy tulajdonképpen vannak érzései is. De nem, itt a fő cél az volt, hogy minél több szellemes mondást bepréseljenek a forgatókönyvbe, mennyire jópofa ez a kiscsaj, meg még terhes is, milyen alternatív, höhö. A szövegek persze időnként viccesek, de én már a közepén túlzásnak éreztem, ezért volt egy ideig olyan érzésem, hogy tulajdonképpen ez az egész egy jó nagy paródia. De nem, mégsem. Sajnálom, hogy egy ilyen komoly témát szinte csak apropónak vettek az alkotók, hogy a szellemes mondásokat és a (tényleg) jópofa zenét valahol elsüthessék.

Ehhez képest a Hallmarkon vetített 2005-ös film, A lányanya (Mom at sixteen) sokkal árnyaltabban láttatja a témát. A főszereplő lány és anyja meg húga új városba költöznek, az általa 15 évesen szült kisfiút az anyja gyermekeként neveli. eredetileg röökbe akarták adni, de a szülés után a fiatal anya nem tudott elszakadni csecsemőjétől. Persze aztán az éjszakai ordítások meggyőzték, hogy a legjobb, ha mindezzel a piszkos munkával anyja foglalkozik (ahogy ezt aztán egyszer az a szemére is veti), ő meg szépen visszaül az iskolapadba. A titok mégis kiderül - a lány akarja így - anya és lánya összevész, anya a legjobbat akarja, én majd felnevelem, te csak tanulj tovább, nehogy ez elrontsa az egész életedet, stb. A biológiai apa reakciója is sokkal realisztikusabb, eljön babalátogatóba, de aztán persze beijed, a szülei sem akarják, hogy kimaradjon a suliból, szépreményű diák, úgyhogy ő inkább lépne, meg egyébként is, nem is biztos, hogy tőle a gyerek, csináljanak csak apasági tesztet.

A filmben a megoldást végül a Junóban is lehetőségként felvillantott nyílt örökbefogadás jelenti, ráadásul a lány kedvenc tanárnőjének és férjének, a gyerekcsinálással régóta próbálkozó párnak adja a babát, és része lesz az életének, találkozhat is vele. Anya is végül elfogadja a lánya döntését, akinek így nem törik félbe iskolai és egyéb karrierje, de persze sejthető, hogy nem lesz könnyű ezt az egészet feldolgozni - se a lánynak, se az egész családnak, hiszen a csecsemő már 6 hónapig az életük része volt.

Amúgy örülök, hogy az origo a Juno kapcsán kicsit utánajárt a témának, mindjárt kiderül, milyen lelki megterhelés is ez a kamaszterhesség, és akár 5 év múlva érzi igazán a megbánást és a gyerek hiányát a fiatal anya.