Egyszerű fekete földig érő bársonyruha. Hátrafésült sötét haj. Széles arc, kifejező sötét szemek. Nyugodt léptekkel jön, mosolyogva fogadja a tapsot, leül s már kezdi is Ravel érzelmes keringőjét. Kicsordul a könnyem. És ez így megy még néhányszor, Enescu fisz-moll szonátája és Debussy három prelűdje alatt is.
Leonszkaja egy-egy darab között nem megy ki, hogy újra „bejöjjön”, egyszerűen meghajol, minden irányba, aztán visszaül a zongorához és játssza a következőt.
Valahogy egyszerre olyan közel van hozzám, mintha régi barátok lennénk, nagy bizalmat érzek iránta, mintha az orvosom, gyermekeim orvosa lenne, vagy egy nővér, akihez mindig fordulhatok, mert segít.
Komoly arcán csak néha suhan át egy kis mosoly, leginkább a koncentrált figyelem látszik rajta, válla megtört, mintha óriási súly nehezedne rá.
Schubert d-dúr szonátája következik a szünet után. Mintha patakvíz csordogálna apró kavicsokon, finoman és könnyedén játszik, s arca belső derűt tükröz.
„Ne magadat találd meg a zenében, hanem a zenét magadban” – idézi egyik mesterét egy interjúban. S azt is elmondja, mennyire nehéz volt hazáját elhagyni. Egyre több koncertmeghívást kapott, s nem mindig engedték külföldre. A másik ok a leplezett antiszemitizmus volt. Most már újra gyakran utazik szülőföldjére. A nyelv a szülőföld – mondja, szívesen megy, hiszen ott is tanítványok várják.
Semmi póz, semmi manír. Örömmel fogadja a tapsot és a bravózást, leül és újra játszik.

Elisabeth Leonszkaja 1945-ben született a grúziai Tbilisziben (Tiflis), csodagyereknek számított, már tizenegy évesen koncertezett, s aztán a moszkvai konzervatóriumban tanult. Több zenei versenyt megnyert, pl. 1964-ben a bukaresti Enescu-versenyt. Számtalan koncerten játszott együtt Richterrel. 1978 óta él Bécsben. A világ legnagyobb zenekaraival lépett fel, s a leghíresebb fesztiválokon zongorázott.