Josef Hoffmann tervezte Jugendstil szanatórium Purkersdorfban. Történelmi mozipalota Los Angelesben. Kolostor Lisszabonban. Palazzo Velencében.
„Mindig mondom: nálunk tizenöt színész van, de csak egy sztár van – az épület.“ – mondja Paulus Manker rendező, aki 1996 óta több mint háromszáz alkalommal, közel hetvenötezer néző előtt mutatta be társulatával alkalmi színhelyeken a Joshua Sobol által írt, Alma Mahler-Werfel életéről szóló darabot.
Az idei nyáron láthatja először a bécsi közönség, méghozzá nem is akárhol. A belvárosi Börseplatz hajdani k.und k. Posta és Telegráf épületét 1874-ben nyitották meg, s már körülbelül tíz éve üresen áll. Pedig még a hatvanas években mozgalmas élet zajlott az épület földszintjén, hiszen az újságírók, külföldi tudósítók itt, az ablakoknál álltak sorba gépelt szövegükkel, hogy telexen juttassák el a kívánt laphoz. Most a kihalt, üres épület egy különleges hangulatú rom, és tizenötezer négyzetméternyi játékteret nyújt a darabhoz.
A negyedik emeleti óriási teremben kezdődik el az előadás. Körben székek, középen hosszú szépen megterített asztal, gyertyákkal a tányérok előtt kis névtáblák: Sigmund Freud, Josef Hoffmann, Walter Gropius, Mahler, a kor és Alma életének szereplői. A nézők kicsit bizonytalanok, de aztán leülünk az asztalhoz, valahogy mindenkinek jut hely. Ősz hajú elegáns dáma – Alma Mahler-Werfel ünnepli születésnapját, s az asztal körül sétálgató férfiakról hamarosan kiderül, ők élete férfiai, Zemlinsky és Mahler, Werfel és Gropius, Klimt és Burckhard. Három fiatal Alma is megjelenik, majd gyertyákkal három irányban indulnak, s a nézők utánuk.
Ahogy a program hátoldalán lévő “Házirendben” olvashatjuk: “Legyen Ön egy kamera. A szeme írja a színházi előadást. Kövesse az eseményeket, s így megismerkedik Alma életével. Egy-egy jelenetet végignézhet vagy otthagyhat, és saját maga, mint egy mozaikot, összeállíthatja a saját darabját. A jelenetek alatt mozoghat, közelebb vagy távolabb kerülhet tárgyától, zoom-olhat, akárcsak egy igazi kamera. Mozogjon gyorsan, figyelmesen és halkan. Természetesen “másik” kamerát és mobiltelefont tilos használni.”
Jelenetről-jelenetre követhetjük a szereplőket. Talán a legérdekesebb helyszín egy hatalmas terem, ahol a hajdan működött telefonközpontra csak a plafonból kilógó kábelek emlékeztetnek, s most az ezerkilencszázas évek eleji hadikórháznak rendezték be. A két sorban vaságyak, falnak támasztott hordágyak, ágyak melletti vaslemez éjjeliszekrények, orvosságos szekrények, korabeli bádogedénnyel működő infúziós állvány, vérnyomásmérők és más orvosi eszközök, kacsák és hordozható vécék, kopott bőr tolószékek, nőgyógyászati vizsgáló, vérfoltos lavórok és edények, rácsos és hálós ágyak, lábprotézisek, üvegdobozban csecsemő, s mindenütt gyertyák. De a színészek, akik igazán testközelben játszanak, s sokszor rögtönözniük kell a mozgást, hiszen mindenütt nézők ácsorognak, vagy ülnek a kopott fotelokban, recsegő székeken, bejátsszák az egész épületet, a lépcsőháztól az udvarig, sőt az épület mögötti utcáig, ahol a szünet előtti utolsó jelenet játszódik: Mahler temetése. Fáklyák, kandeláberek égnek (közelben zöld pelerines férfi áll, mögötte poroltó), koporsót visznek, harsog a zene, gyászhuszár-fiáker jön, s mi magunk alkotjuk a gyászoló tömeget.
Aztán a halotti torra szóló menükártyát kapunk, hiszen a nagy zeneszerző, Mahler halála alkalmából vagyunk hivatalosak a vacsorára, újra a negyedik emeleti nagyterembe, ahol a megterített kerek asztalokon fehér és vörösborok állnak, s a hosszú asztal most büféasztalként szolgál. Előételnek lencse és paradicsomsaláta rákkal és tofuval, csirkemájparfé narancskarikán és roastbeef marinált zöldséggel. Főételnek házi készítésű sajtos, lazacos ravioli, vajhal vörös babbal és paradicsommal, rántott csirkedarabok krumplisalátával. Desszertként almás és túrós rétes. A vacsora természetesen a borsos árú (125 euró) belépőjeggyel együtt jár, akárcsak az eladás kezdete előtti pohár pezsgő.
Az utolsó jelenet a rendező-színész, Paulus Manker, mint Kokoschka magánszáma, ahol a koporsóból kivett Alma-baba körül még egy utolsó táncot járnak a volt férjek és szeretők, szinte szétszedve a nőt. A darab bővelkedik erotikus jelenetekben, meztelenkedésben, de ez a közönségnek, tekintve Alma Mahler személyiségét, valahogy fel sem tűnik.

Paulus Manker a híres színésznő, Hilde Sochor fia, apja is rendező volt. 1958-ban született, nemcsak színész és színházi rendező, de készített dokumentumfilmeket is. Szerepelt Haneke több filmjében, pl. a Lemmingek címűben, de láthattuk Enyedi Ildikó Az én XX. századom című mozijában is.

A Börseplatz-i épületet megvette egy súlyos korrupciós ügyekkel és fegyvercsempészéssel vádolt horvát politikus, Vladimir Zagorec, aki hadügyminiszter-helyettesként a jugoszláviai háborúk alatt milliókat vágott zsebre a Zágrábban kiadott vádirat szerint. A horvát kormány ill. az illetékes bíróság kiadatását kérte. Zagorecnek több híres ügyvéd segítségével sikerült mindmáig Ausztriában maradnia. Az épületet, melyből később hotelt szeretne építeni, az előadások időtartamára ingyenesen adta át Mankernak.