Nagyon felbosszantottam magam ma egy cikken, ezért megosztom itt a gondolataimat. A cikk egy angol könyvből (Sue Palmer: XXI. századi fiúk) kiindulva arról értekezik, hogy a jelenlegi - angol és magyar - iskolarendszer kedvezőtlen a fiúknak, mert a számonkérés és fegyelmezés módszere és a szabad mozgás hiánya a lányok biológiai tulajdonságait - és így a lányokat - részesíti előnyben. Rögtön az elején előállnak azzal az általánosító biologizálással, miszerint rendszerező férfiagy, érzelmes női agy. (Hm, ezzel később ellentmondásba kerül az idézett szakértők azon állítása, hogy a lányoknak jobban megy a magolás, a fiúknak kevésbé jól a tesztírás - ahol ugyebár nem a verbális készségeken van a hangsúly, míg a fiúk akkor kerülnek előnybe, ha nem a bebiflázott adatokat, hanem kreativitást igényel a számonkérés.) Palmer szerint a lányok "zöme" (vajon százalékot is tud mondani?) nem kockáztató, míg a fiúknak versenyezniük (sőt, verekedniük) kell és kockázatot vállalni, mert attól lesznek fiúk, férfiak. A cikk aztán nem csak az angol könyvet mutatja be, hanem párhuzamot vonva az angol és magyar oktatási rendszer között, magyar szakértőket is idéz - egy gyerekpszichológust és egy tanítót. Mindketten nők.

Amiket itt nyilatkoznak, az tiszta, egy-az-egyben sztereotípia-átadás: a fiúknak versengeniük kell (a lányoknak nem), a fiúknak ki kell vívniuk helyüket a hierarchiában (a lányok nem részei a hierarchiának? vagy ők a legalján vannak? vagy a lányok egymással nem versengenek, mert ők összefogásra vannak idomítva? akkor persze, hogy nem lesznek kockáztatóak). És aki egy alsó helyet "vív ki" a hierachiában, annak ez milyen sérüléseket okoz a lelkében - akkor és a későbbiekben? A fiúknak kell olyan szerep, tulajdonság, tett, ami egyedivé teszi őket - a lányoknak nem kell? Ők csak legyenek tanulógépek, úgyis az megy jól nekik? Hm, talán el kéne gondolkodni azon, miért sportol, mozog napi vagy heti rendszerességgel a nők sokkal kisebb része, mint a férfiaké? Mert ez felnőttkorban bizony már egészségmegőrző szerepet is játszik. Úgyhogy nagyon nem mindegy, milyen általánosítással és előítélettel tereljük el az egyik nemet a szabad mozgástól, annak örömétől, megélésétől, hogy aztán majd 50 éves korában nőtársaival üldögélhessen a mozgásszervi panaszaival a reumatológia folyosóján.

"Az egyik legfontosabb oka annak, hogy ma a pedagógia sikertelen, az, hogy hiányoznak a pedagógus férfiak." Ezt gondolom, megköszöni az összes pedagógus nőtársa a tanítónéninek. Szóval csak férfi kéne ide, mindjárt sikeres lenne a pedagógia. (A szakma? A tanítás? Vagy micsoda lenne sikeres?) Talán a pedagógia csúcsán (gimnáziumok igazgatói székében, egyetemi katedrákon, minisztériumban) lévő férfiakat kéne megkérni, fáradjanak egy-két (fizetési) szinttel lejjebb, és váltsák meg a tanár szakmát. Utána meg összekeveri a szakma felhígulását azzal, hogy nagy a nők aránya. Ok-okozati összefüggésekkel, társadalmi előzményekkel nem törődik. Nem azért "híg" a szakma, mert sok benne a nő, hanem ez a két jelenség mint okozat ugyanazon okra vezethető vissza. Nevesen a szakma presztízsének, anyagi és erkölcsi megbecsültségének csökkenésére.
Az is nagyon jó, ahol a pszichológus azzal érvel amellett, hogy legyen több férfi tanár, mert ez a lányoknak is javára válna, hogy a lányok majd, ha szerelmesek lesznek a férfitanárba (mert olyan "természetűek"), jobban meg akarnak neki felelni.

Az egész cikkben ez a legbosszantóbb: a nyilatkozó szakértők egyszerűen nem bírják elkülöníteni a biológiai tulajdonságokat a társadalmitól. És okot okozattól. Hát nem látják, nem érzik, hogy a saját itt idézett szavaikkal is csak azt erősítik normatívaként, amit leíró jelleggel megjegyeznek?

A lányok ilyenek, a fiúk olyanok? Na nem. A lányoknak ilyennek kell lenni, ezt várják el tőlük, ezért jutalmazzák őket, tehát saját érdekükben így fognak viselkedni. A fiúk meg úgy. És ha még a pszichológus és a tanító is ezt erősíti meg, akkor pláne biztosan így is van, ugye? Minden lány agyában be van építve, hogy szorgalmas legyen és biflázzon, minden fiú agyában, hogy versengjen és fára másszon? A legszebb, amikor a pszichológus magával kerül ellentmondásba: szerinte a különbségeket kéne nézni, ahelyett, hogy "egyforma gyerekeket nevelünk" - miközben ő maga hozza létre az egyik legnagyobb általánosítást (ha úgy tetszik, egyformásítást) korábbi soraiban. Nem inkább az egyéni adottságokat, készségeket kellene nézni, és személyre szabottan fejleszteni?