Már a nap – március 8-a – is jól kezdődött, minden osztrák napilap címoldalán és mellékleteivel a százéves nőnapot köszönti. A Kurier felső címsorát lilával nyomták (nem rózsaszínnel, lilával, ez volt a mai nőnap színe), s szinte minden oldalán a nőkről olvashatunk. Részvételükről az oktatásban és a gazdasági életben, a tudományban és a kultúrában, helyükről a munkaerőpiacon vagy a sportban (egy profi billiárdozó, autóversenyzőnő és egy lovasnő is szerepel), egészségükről és családi életükről, különös tekintettel a bevándorló sorsokra.
1911. március 19-én Bécsben húszezer nő menetelt a Ringen a Rathaushoz. A tüntetés fő célkitűzései: választójog, anya- és gyermekvédelem, 8 órás munkanap, egyenlő munkáért egyenlő bért, alacsonyabb élelmiszerárak és a terhességmegszakítás legalizálása. A követelésekből jónéhány megvalósult, de azért egy hasonló demonstrációt, pártoktól függetlenül idén is megtartanak.

Bécsben a statisztika szerint 885.955 nő él (2010. januári adat), a legnagyobb korcsoport a 40-44 éveseké, 70.963. A nők várható életkora 84 év, öt és fél évvel több, mint a férfiaké. A 15-64 évesek 64 százaléka, a 40-44 évesek 82 százaléka dolgozik.
S hogy mit ad a város, s hogyan támogatja a civil szervezeteket, ezt most a bécsi Városházán megrendezett nyílt napon tapasztalhattam. Többszázan voltak kíváncsiak a pódiumbeszélgetésekre és érdeklődtek a több mint hetven standnál a következő témákban: családon belüli erőszak, tanácsadás bevándorlóknak, oktatás és szociális képzés, sport, egészség, kultúra, munkahelyteremtés és részmunkaidő, ingyenes óvoda.

Nagyon népszerű az ún. Töchtertag, amit már tizedik éve szervez Bécs városának női „főosztálya”, mert itt ilyen is van. A 11-16 éves lányok ezen a napon nem az iskolába mennek, hanem egy-egy vállalatnál, cégnél töltik a napot, ismerkedve az esetleges jövőbeli munkalehetőségekkel. Több, mint száz vállalkozó, cég vesz részt ebben az akcióban, ahol a lányok részletes információkat kaphatnak nemcsak a végzett munkáról, de arról is, mennyit lehet majd keresni. Előnyben részesítik azokat a vállalatokat, ahol műszaki, elektronikus, kézműves vagy más, nem divatos szakmát lehet gyakorolni. A szórólap török, szerb, horvát, orosz és angol nyelven is összefoglalja a tudnivalókat.

2009 őszétől Bécsben a városi óvoda minden gyermek számára ingyenes. Csak az étkezésért kell fizetni (57 euró havonta), de a rászorultak azt is ingyen kaphatják. Összesen 58 ezer óvodai hely van, s a privátóvodákkal együtt a 3-6 évesek 95 százalékát el tudják helyezni. Állandóan továbbképzik az óvodapedagógusokat, akik külön figyelnek a nemi sztereotípiák elkerülésére. A város évente 455 millió eurót ad erre a célra. Támogatja a magán óvodai helyeket és a családi-otthoni óvodákat is.
Jól működik a Női segélyvonal, a Nőházak hálózata, számtalan tanácsadó szolgálat és iroda segíti különböző problémáikban, személyes, magánéleti és munkahelyi kérdéseikben a nőket. Egészségügyi és sportcentrumok állnak az idősebbek rendelkezésére. Egyesületek kínálnak anonim és ingyenes tanácsadást és szolgáltatást azoknak a prostituáltaknak, akik ki akarnak szállni...

Mi a helyzet a nők politikai szerepvállalásával? 6 női miniszter s egy államtitkárnő dolgozik a kormányban, a parlament 183 tagjából 50 nő, ami 27,3 százalékot jelent. A nemzetközi összehasonlítás érdekes: Skandinávia vezet, ott a parlamentben 41,6 százalék, Amerikában 22,4, Európában (leszámítva a skandináv országokat) 20 százalék a női politikusok aránya. Ausztriában a helyzet javult, hiszen 1983-ban csupán egy miniszternő és három államtitkár vett részt a kormányban, s a parlamntben csupán 18 nő ült. S hiába képzettebbek a nők, mint a férfiak, még mindig ugyanazért a munkáért 18 százalékkal keresnek kevesebbet. Úgyhogy van miért újra és újra az utcára menni.

Schubert szülőháza
1090 Wien, Nußdorfer Straße 54

A Nußdorfer Straße utcazaja ide nem hallatszik. Miközben szól a fülhallgatóban a befejezetlen h-moll szimfónia, aztán a Pisztrángötös (Emil Gilels zongorázik), végül az Erlkönig (Bryn Terfel), néha látom a villamos felsővezetéket megrezzenni.
Megszűnik a külvilág. A három, egyszerűen és praktikusan berendezett szobában csak egy szemüveg, képek, dokumentumok és a zene. A jellegzetes szemüveg vitrinben, a képek alatt kis lehajtható táblácska rejti a címeket, a dokumentumok kihúzható fiókokban nézhetők. Az első szobában nagyméretű festményen a szerző, s előtte ülve választhatjuk ki a meghallgatandó zenét.
A kis házban született, valószínűleg a kemencesutban 1797. január 31-én Franz Schubert s itt töltötte első éveit. Tizennégyen voltak testvérek, s csak öten érték meg a felnőttkort. Schubert már iskolás éveiben is elkápráztatta tanárait szerzeményeivel, aztán rövid tanítóskodás után leginkább saját körében töltötte idejét, komponált és nekik játszott. Schwammerlnek (Puffancs) becézték az alacsony, duci Schubertet, aki bohém életet élt, állandó pénzzavarban, még zongorát sem tudott bérelni magának. Rövid élet adatott meg neki, 31 évet élt. Többszáz dalt komponált, szinte minden műfajban alkotott. Hát akkor hallgassuk meg a Pisztráng-ötöst vagy az op.90-es Impromptut.

Nyitva tartás: keddtől vasárnapig délelőtt 10-13 óra, délután 14-18 óra között.
Belépődíj 2 euró, de vannak kedvezmények, s minden hónap első vasárnapján ingyenes.

A vörös Bécs - Karl-Marx-Hof

A turisták ritkán járnak errefelé. Talán csak akkor veszik észre az óriási épülettömböt, amikor Klosterneuburg vagy az Essl Múzeum felé kirándulnak, s az U4 metró végállomásánál, Heiligenstadtban a buszállomást keresik.
1930. október 12-én adták át a Karl-Marx-Hof-ot, melyet Otto Wagner tanítványa, Karl Ehn tervezett, s amely akkor Európa legnagyobb lakóparkjának számított. Fény, levegő és napsütés – ez volt a szlogen, bár ahogy az erődszerű, apró ablakokat elnézzük, bizony a napsütés és fény kicsit hiányozhatott a lakásokból, ugyan az épületet nagy parkok veszik körül.

A világ leghosszabb lakóépülete 1100 méter, számtalan kapuval, be- és átjáróval, több helyen autóút is átszeli. A kapuszobrok a művészetet, anyaságot, kultúrát és egészséget szimbolizálják. A hatalmas tömbben 1382 lakást adtak át, többségük szoba-konyhás volt, de akadt jónéhány kétszobás-kamrás is. A házak háromemeletesek, minden emeleti lakásnak loggiája van, még a kamrák is ablakosak. A kiegészítő épületek között, mivel a lakások többsége nem rendelkezett fürdőszobával, megtalálunk két központi mosodaépületet 62 hellyel, két fürdőt húsz káddal és 30 zuhanyzórésszel. Még ma is működik a két óvoda, de a lakóegyütteshez tartozott fogorvosi rendelő, könyvtár, posta, gyógyszertár és 25 üzlet.

Több mint ötezer ember számára adott otthont a szociáldemokrata kormány és városvezetés, s szerzett ezzel szavazókat is magának. A városi tanácsban a szociáldemokratáknak abszolút többségük volt, két szocdem polgármester is vezette egymást követően a várost. Számtalan társadalmi és kulturális reformot hajtottak végre, rendkívül fontosnak tartották az oktatást, az egészségügyet és a lakásépítést. Nemcsak fürdők, rendelők, stadionok és parkok épültek, de külön odafigyeltek a gyermekgondozási intézményekre, óvodák, napközik, gyermekkórházak épültek. Fontos szociálpolitikai intézkedések fűződnek Julius Tandler nevéhez, s milyen érdekes, új lakásunk közelében megtaláltuk a szobrát s a hajdani árvaházat is.
Ha nem is ekkora épülettömböt, de még több mint 380 hasonló „állami” lakóegyüttest adott át az első köztársaság a városban 1926 és 1933 között, összesen 65 ezer lakást építettek.

A mosoda épületének emeletén egy kiállítás számtalan dokumentummal, fotóval, filmmel mutatja be, hogyan működött a szociáldemokrácia, a gyerektáboroktól a különböző egyesületekig, a virágkorát élő feminista mozgalomig.
A mosodaépület most is működik, a földszinten a fürdőkabinokra emlékeztető helyiségekben mosógépek, szárítók, vasalódeszkák állnak a lakók rendelkezésére, minden nagyon tiszta, rendezett.
A tavalyi adatok szerint még mindig majdnem félmillió ember lakik 220 ezer bérlakásban Bécsben.

Semper Depot
(Lehargasse 6-8.)

Szerencse is kell hozzá, hogy Bécs egyik legkülönlegesebb épületét megnézzük. Nincs mindig nyitva, egy-egy alkalmi kiállításnak ad otthont, illetve gyakori színhelye fogadásoknak, rendezvényeknek. Nevét építőjéről, Gottfreid Semperről (1803-1879) kapta, aki a város olyan meghatározó épületeit tervezte Karl Hasenauerrel (1833-1894), mint a Burgtheater, a Természettudományi Múzeum vagy a Burg új része.
A „gangos”, egyterű épület eredetileg a Hofoper díszletraktára volt, most a bécsi Művészeti Akadémiához tartozik.

Na, még ilyet sem láttam. A hotel medencéjének szélén egy alig két éves kis szőkeség, úszómellényruhában. Vagyis rajta van egy hátul cippzáras trikó, amibe bele van építve a pufi úszómellény. Na, így könnyű...

A napozóágyak közötti asztalkákhoz egy kis tábla van erősítve, láncon, melyen a három nyelvű felirat: nyomd meg a gombot (és tényleg, van rajta valami kis puha gombszerű), s jön a bárpincér. Na, ez már túlzás. Nem próbáltuk ki.
Az egyik legkülönösebb látvány a lávahamu mellett virágzó mandulafák sora, januárban.
Persze, itt mindig tavasz van, úgy könnyű.

Én nem tudom, mit esznek az emberek a minigolfon? Itt egy olyan kaktuszparkban volt a pálya, hogy már az megérte. Eszünkbe sem jutott golfozni. De másoknak sem.
Továbbmegyünk. Két bevásárlóközpont között teljesen ingyenes tiszta strand. Veszel valamit, meleged van, levetkőzöl, napozol, továbbmész.
Hogy van az, hogy itt, Tenerifén minden utca tiszta? Senki sem dobál el semmit. A tengerpartot sem szegélyezik üres flakonok. Még egy csikk sincs eldobva. Pedig itt is csak turisták vannak. Ezek csak otthon szemetelnek?
A legkülönösebb a halmasszázs. Vagyis az emberek ülnek és lábaikat egy akváriumba lógatják negyedóránként 7 euróért. A kis halak leeszik a kemény bőrt... Fúj.

Még mindig és újra csodálkoznak a pénztárnál, amikor egy-egy üzletben a saját vászonzacskómat nyújtom, és nem kérek az ingyennájlonból.
Hogy nem vagyok egyedül, azt mutatja, hogy az elmúlt héten 22176 társam klikkelt a Facebookon, s értett egyet azzal, hogy Ausztriában tiltsák be a nájlonzacskókat.
Minden egyes zacskó egy újabb lépés afelé, hogy még jobban szennyezzük környezetünket.

Évente 350 millió nájlonzacskót kapunk vagy ajándékozunk (Ausztriában), s többségüket maximum fél órát használjuk, s aztán a szemétben landolnak. A kutatások bebizonyították, hogy száz-négyszáz évig a nájlonzacskó nem bomlik le, s ha a hatalmas szemétégetőkbe kerül, akkor is szennyezi a környzetet. Bécsben a háztartások szemetét, amit nem elkülönítve gyűjtöttek és dobtak ki, a három városi szemétégetőbe viszik. Az egyik ilyen jól ismert épület a Spittelau metróvégállomáson magasodó Távhő torony, melyet Hundertwasser tervezett, s mely a bécsi lakások egyharmadát fűti. Évente hétezer tonna nájlonzacskó kerül a Környzetvédelmi Minisztérium szerint Ausztriában a szemétbe, s ez 3,1 százaléka az összes, 220 ezer tonnányi műanyag csomagolóanyagnak. S ha nájlonzacskót nem is használunk, de a joghurt dobozai, a sajtok fóliája, a gyümölcs-zöldség műanyagdoboza, a vécépapír és más papíráruk nylon burkolata vagy a fogkrém tubusa minden háztartási szemétben megtalálható.
Hálistennek Bécsben szinte bármerre indulok el otthonról, egy-két sarokra megtalálom a szelektív szemétgyűjtő konténereket, nem úgy, mint Budapest belső kerületeiben.

A Profil nevű színvonalas folyóirat aktuális körkérdése szerint a megkérdezettek 73 százaléka egyetértene azzal, hogy tiltsák be a nájlonzacskókat. Igaz, hogy egyre több üzlet ad az áruhoz papírzacskót, illetve sok helyen néhány centért vászonzacskót is vásárolhatunk.
A bécsi dm hálózat (Drogeriemarkt) vezetője elmondta, hogy miután a törzsvásárlóknak pluszpontot ígértek, ha nem kérnek nájlonzacskót, február elseje óta 372.000 ingyenes nájlonzacskót utasítottak vissza. Igaz, a vászontáskáért még egy eurót kell fizetni.
Olaszországban már az idei évtől csak biológialag újrafeldolgozható anyagból készült zacskókat adhatnak a vásárláskor.

Jó lenne, ha a fenti 73 százalék a piacra, boltba kosárral, vászonzsákkal, textilből készült táskával menne vásárolni. Ez lenne az első és legfontosabb lépés.

Fekete homok és szivacsos lávakövek, pálmák és banánültetvények, havas hegycsúcs és szörfözők, félmeztelen napozók és mezítlábas sétálók a tengerparti sétányon.
Ez itt a reklám helye. Tenerife. A Playa de las Americason nemcsak kaktuszok és teraszok, csempés ingyenes strandok és bóvliüzletek sora található. A fenti képen a világ egyik legízléstelenebb épületét láthatjuk, hotel-fürdő-konferenciaközpont. Nem, ez nem a koreai diktatúra terméke. Csak állunk és szörnyülködünk. De aztán megyünk tovább és próbáljuk elfelejteni.

Az osztrák sajtó tele van Andrea és Martha történetével.
Andrea 183 centi, szőke, nagy mellekkel és jó hosszú lábakkal, melyeket a nyáron csináltatott, úgyhogy szeptemberben már így megy dolgozni az HTL iskolába, ahol információtechnológiát tanít. Tavasszal még Walternek hívták.
Harminc éve házasok Marthával, még az érettségi bálon ismerkedtek meg, s három felnőtt gyerekük van. "A miénk egy igazi nagy szerelem" – meséli Martha.
Amikor észrevette, hogy a férje titokban női ruhákat hord és sminkeli magát, nagyon megrémült. Tulajdonképpen attól félt, nehogy más is észrevegye. A férje egyre többször tűnt el, hogy valahol nővé váljon. Először a válásra gondolt, de aztán belekezdtek egy párterápiába, s ez erőt adott Walternek, hogy eldöntse, megváltoztatja a nemét, s Marthának is, hogy elfogadja férje döntését. Rájött, nem akarja elveszíteni a párját, s amikor kiderült, hogy Walter legfőbb vágya, hogy nőként vele éljen, hát azt bizony furcsának találta. Marthának a buddhizmus és a meditáció is segített feldolgozni.
Összehívták a gyerekeket, s ők is megértőnek mutatkoztak. "Hát olyan megható volt az egész, emlékezik Martha, mint egy film." Írtak a barátoknak és ismerősöknek egy bejelentő-levelet, és meglepő módon mindenki jól reagált. Martha nehezen mesélte el a mamájának a dolgot, aki azt válaszolta: "Erre aludnom kell egyet." S amikor meglátogatták, Walter már mint Andrea érkezett. A mama megnézte, s azt mondta: "Nahát, tényleg szépek a lábaid."
S hogy mi lesz az ágyban? "Én szeretem Andreát, mondja Martha, és nem lettem leszbikus, de az ágyban mégis leszbikusan szerelmeskedünk, hiszen mindketten nők vagyunk."

(A képen jobboldalt Andrea, mellette Martha, a felesége)

Bán Zoltán Andrásnak ajánlom,
aki az osztrák Wolf Haas krimijeit olyan zseniálisan fordítja

Tényleg nem azért mondom, hogy ti is gyertek, mert elegen vagyunk már itt a tónál, és nem akarnék még több mindenkivel találkozni, mikor körülmegyünk. 7,5 kilométer és bot nélkül is egész jól megy. Viccesek ezek, ahogy a bőrgatyában meg a vastag zöld zokniban, dirndliben, magas szárú túracipőben mennek a botjaikkal, ezen is csak a botgyártók keresnek. 29,90 egy pár, aztán ugyanúgy lóg a válluk, hiába van az elasztikus vagy milyen botjuk. Persze a Paulinál ők is leülnek, aztán eszik a rétest, az Éva, a Pauli felesége süti, amikor az ember a vécére megy ki hátul, ott vannak a rétesek, mákos-túrós, meg barackos túrós, vagy hétféle, világszám. Meg van a saibling, a rózsaszinű hal, amit reggel fognak a tavon, amikor kinézek, még minden csupa köd, ez jó jel, aztán felszáll és akkor meg minden ezüst, csillog a nap a vizen, ez azt jelenti, jó lesz az idő, ami itt ritka, mert kétnaponta esik, de attól olyan zöld minden. Az jó, reggel a köd, nagy szürke puha foszlós felhők, csak egy-egy hosszúkás fahajó látszik, na azok halásznak.
Eddig volt egy hajó is, most nincs hajó, mert bedöglött és a kapitány meg infarktust kapott, pedig az szép volt, a kis fehér hajóval menni a tó végéhez, a Pauli Könighez, aztán ott kajálni. Ott ül az ember, csak bámulja a hegyeket, egészen közel vannak, meg a vizet, azt elvan. Óriási sziklák és kövek a vízben, itt csinálta éveken keresztül a Brandauer nyáron a Szentivánéji álmot, ha el nem mosta az eső. Mert ő idevalósi, aztán gyakran látni, vagy mindig feketében van, az slankít, vagy bőrnadrágban ő is, mint a többiek.
Van még másik híres ember is, az írónő, a Frischmuth, akinek a legszebb a kertje.
A legtöbben a hegyeket meg csak nézik, nem másszák ám meg, az túl fárasztó lenne, hanem valameddig felmennek, egy kis kunyhóig, az autóval, ott jól lehet mindig kajálni, van az a zsíros deszka, de jó nagy, sülthúszsírral meg hagymával vagy töpörtyűkrémmel. Vagy felautóznak a Loser tetejére, na ott a legjobb a sonkás gombóc káposztával vagy a tojásos nokedli. Nem is, mert a legjobb a császármorzsa, az itt nem morzsa, hanem szép nagy darab tészták, lepirulva és hozzá szilvalekvár, és egy jó feketére égett serpenyőben hozzák. Azt nem is bírod magad megenni, pláne ha már előtte belaktál.
Az is jó, hogy le lehet menni a sóbányába, előtte nagy fehér ruhába kell beöltözni, mert lenn hideg van, szépen lógnak a ruhatárban, méret szerint, aztán megy a menet a keskeny úton, és lehet csúszdázni, meg a végében van egy tó, hát az olyan, mint a tükör. És közben meg nyalhatod a falat, mert sós.
Az egész olyan, mint a Nemtudomka könyvben, emlékeztek, ahol mindenki olyan kis dolgos volt, hát itt is ilyenek, a faházak erkélyei tele virággal, az oldalukra meg felvezetik az almafát, nincsenek kerítések, csak a zöld fű meg a tehenek, a traktorok meg a munkagépek olyan fénylően tiszták, mintha minden reggel lepucolnák őket, pedig dolgoznak velük örökké. A házak mellett mindig van egy kis ház is, az oldalában szépen felrakva a sok fahasáb, méret szerint, és ott senki se lakik, mégis virág van az ablakban.
A legjobb a falunap, amikor zenélnek, összegyűlik mindenki, aztán hallgatják a helyi tűzoltózenekart vagy bányászzenekart, azok meg fújják.
És persze ott van Hallstatt a csontházzal, mert kicsi a hely a temetőben és kivették a koponyákat és ráírták, ki kicsoda, meg St. Wolfgang azzal a híres oltárral a templomban, a Sommerbergersee, aminek melegebb a vize, mint a miénknek, mert a miénkbe csak a németek mennek be, de van még csomó másik tó, meg ott van a Pürgg, a két kis templommal, szóval csomó hely, nem azért mondom, hogy gyertek, mert az nem jó, ha túl sokan vannak, csak azért mondom, hogy tudjátok, hogy van ez a tó, teszek ide képet is róla.

Elég régen voltam esküvőn, utoljára a magamén, de tényleg nem emlékszem, hogy valaha is tapsoltak volna a gyűrű felhúzása és a csók elcsattanása után az egybegyűltek. Most ez történt.
A költő-műfordító és társa, a sebészorvos meghívta barátait élettársi kapcsolatuk anyakönyvvezető előtti bejegyzésére – így hangzik a pontos és hivatalos szöveg.
És ez is történt.
Mendelssohn nászindulójának hangjára jöttek, s aztán minden úgy zajlott, ahogy szokott. Igen, minden okirat megvolt, s ők egybehangzóan kinyilvánították akaratukat, hogy együtt éljenek. Volt gyűrű és csók. S aztán megfordultak, felénk (különben ez az, ami az esküvőkben mindig zavart, márminthogy a „főszereplők”, akik meghívják családjukat, barátaikat, azoknak háttal ülnek...) és felcsattant a taps. Többen szipogtunk, meg voltunk hatva, na. De leginkább nevettünk, egyszerűen örültünk és boldogok voltunk, hogy átélhettük ezt velük.
Hát akkor most álljon itt az egyik kedves versem a költő most megjelent kötetéből:

Az az öröm, az nincs már, az az íz,
hogy meg lehet csinálni magamat,
Akármiből: margarinból, homokból,
A lényeg az, hogy az, ott én legyek.
Az az öröm, az nincs már. Leszerelték
a villamost, amivel sose mentem,
csak másnap akartam. Az a mozi,
ahova járni akartam, bezárt.
Volt sokminden, és annak most az íze
érett a számban; elemezhető.
De az az öröm nincs már, a cukorka
öröme kettéharapás előtt.
 

Be kell vallanom, elmulasztottam a törölközőnapot, vagyis május 25-én még nem voltam Londonban, csak 26-án, amikoris a Highgate Temetőben meglátogattam a szerző sírját. Frissen ültetett golyóstollakkal volt teli, s a szerény sírkövön még néhány apróság, mint itt a képen látható. Sajnos, elmulasztottam a nagy törölközőnapot, pedig Pesten a Hősök terére hívta a honlap a rajongókat, nem tudom, voltak-e ott egyáltalán...
Hát idézzük ide a netről a törölközővel kapcsolatos utasítást a könyvből, s örüljön minden olvasó, mert olvashatja őt, röhöghet és sírhat és gondolkodhat és szoronghat és félhet. Mindent egyszerre.
„Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”

És ha nincs is kerek évforduló, jusson eszünkbe ez a pasi, aki 1952 március 11-én született és 2001 május 11-én már meg is halt. Köszönjük, hogy volt.
„Viszlát és kösz a halakat! - mondták a delfinek, és elhagyták a Földet.”

A Népszabadság híradása:
Elhunyt 98 évesen Louise Bourgeois francia születésű amerikai szobrásznő, aki pókszobrairól, valamint a nők szexualitással és szüléssel kapcsolatos legmélyebb érzelmeit bemutató alkotásairól vált ismertté, és akit a kortárs szobrászat legnagyobbjai között tartottak számon.
Burgeois hétfőn halt meg egy New York-i kórházban. Magas kora ellenére szinte az utolsó pillanatig dolgozott, még a múlt héten is fejezett be munkákat. Szombaton azonban szívrohamot kapott, emiatt szállították kórházba.
Több évtizedet felölelő pályafutása ellenére csak az elmúlt tíz évben vált igazán híressé, a legnagyobb kiállítóhelyek - a New York-i Guggenheim Múzeum, a londoni Tate Modern vagy épp a párizsi Pompidou Központ - az ezredforduló után tisztelegtek előtte azzal, hogy kiállítást szerveztek műveiből. Művészetkedvelő körökben azonban már 1982 óta ismerték, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) ekkor szentelt egyéni tárlatot az 1938 óta Amerikában élő művésznek.
Louise Bourgeois alkotásaiban a férfi és női testhez kötődő témák kerültek előtérbe, de igyekezett ábrázolni a düh, az árulás, de még a gyilkosság érzelmeit is. Művein a szürrealizmus, a primitivizmus és a korai modernizmus - Giacometti, Brancusi - hatásai mutatkoztak.
A szobrásznő 1911-ben született Párizsban, fiatalon a Szépművészeti Akadémián tanult, az Egyesült Államokba azután költözött, hogy férjhez ment egy amerikai történészhez. Az állampolgárságot 1955-ben kapta meg. Munkásságát 1997-ben Bill Clinton elnöki éremmel ismerte el.
"A saját történetedet mutasd be, és akkor érdekes leszel. Ne fogjon el az irigység zöld kórja, ne bolondítson meg a siker és a pénz. Végül ne engedd, hogy bármi közéd és munkád közé álljon" - üzente fiatal pályatársainak 2008-ban.

Szerettem volna végre újra írni a blogba, Londonról, a fantasztikus Irving Penn (1917-2009) fotókiállításról, a Highgate temetőről, s benne Douglas Adams sírjáról, a Boroughs Marketről, ahol óriási sorok állnak, hogy struccburgert vagy kengurusteaket egyenek, a Covent Gardenről, ahol érdekes táncszínházat (sisso tudná igazán leírni) láttunk, a londini taxiról vagy a piros emeletes buszokról, de nem tudok, mert ahogy hazaértünk, elöntöttek az újságok, s muszáj volt átnézni, mi történt kis hazánkban. S már majdnem dicsértem volna a kevesek által olvasott Népszava egy-egy érdekes interjúját (Bojár Gáborral például), amikor a Női szalon rovatban (örüljünk, hogy van??) olvasom Szabó Iréne cikkét Németh László lányáról, Juditról, aki közelít a nyolcvanhoz, s neves fizikus lett, Marx György tanítványa, s egyben az első nő az Akadémia fizikai osztályán. S akkor jön ez a mondat:
„Őszintén szólva nem egészen értem, mit adhat egy nőnek az elméleti fizika” – írja a szerző.
S ekkor megállok. Mi van? Hogy micsoda? Kinek? Mi? Miért, egy férfinek vajon mit adhat az elméleti fizika?
Gondolkodjunk csak el ezen a kérdésen.

Ma, március 24-én van az Ada Lovelace Nap, ami egy új kezdeményezés arra, hogy láthatóvá és ismertté tegyen olyan nőket, akik a tudomány és a technológia területén alkottak maradandót. Én is csatlakozom a kezdeményezéshez, és mivel szerintem magát a névadót sem sokan ismerik, róla emlékezem meg. (Forrás: Wikipédia és PTE TTK)

1815. december 12-én született Angliában Augusta Ada Byron, a költő Lord Byron és Annabella Milbanke lánya, Byron egyetlen törvényes gyermeke. A házasság inkább csak kényszer volt, és Ada szülei nem sokáig voltak együtt: anyja Ada 1 hónapos korában otthagyta Byront, aki később aláírta a válási appírokat is. Ada így soha nem is találkozott apjával, aki ezután Görögországban élt. Lady Byront érdekelte a matematika,  ezért, és amiatt, hogy attól tartott, Ada az apja irodalmi tehetségét örökölve "őrült író" lesz, már korán megismertette lányát a matematikával. Ada magántanároktól tanult matematikát és természettudományt. 1835-ben házasságot kötött William Kinggel, aki később grófi rangra emelve Lovelace grófja lett. Három gyermekük született: Byron, Annabella és Ralph Gordon, és a család Ockhamben élt. Ada megismerkedett és összebarátkozot Mary Sommerville matematikussal, és az ő házában találkozott Charles Babbage matematikussal. 1842-43-ban Ada lefordította egy olasz mérnök francia nyelvű beszámolóját Babbage új gépéről, az "Analitikus Gép"-ről, és a beszámolót saját neve alatt publikálta a Scientific Memoirsban. A fordítást Babbage-nek is megmutatta, aki megkérdezte, hogy miért nem írt inkább egy eredeti cikket. Lady Lovelace erre megírta a cikk bővített változatát, amelyben kijavított néhány komoly hibát is, amit Babbage elkövetett. Írásában összehasonlítja a számológépet Jacquard 1801-es szövőszékével: “Ez algebrai mintákat sző, ugyanúgy, ahogy Jacquard szövőszéke virágokat és leveleket”. Megismerkedésük után aztán munkatársak lettek. Ada Lovelace javasolta Babbage-nak, hogy ne decimális, hanem bináris formában tárolja a számokat. Szintén ő találta ki, hogy hogyan lehetne a géppel egy utasítás-sorozatot többször végrehajtatni.
Az Ada Lovelace által fordított és jegyzetekkel ellátott cikket tekintik az első számítástechnikai publikációnak.
Halálát 36 éves korában érvágás miatti gyengeség és elvérzés okozta, amelyet méhrákja miatt kellett elvégezni. 1980-ban az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma elfogadta az új programozási nyelvet, amelyet Ada Lovelace-ről ADÁ-nak neveztek el. A Microsoft-termékek eredetiségét igazoló hologramon is az ő képe látható.

A gép
1833-ban a differenciagép elveinek továbbfejlesztésével tervezte meg Babbage az Analytical Engine-t (analitikus gépet). A gép elkészítéséhez a kormánytól kapott elõlegként 17 000 font támogatást, de a saját tõkéjébõl is ráköltött mintegy 20 000 fontot. A kormány 1842-ben, miután még mindig nem voltak látható eredmények, megvonta támogatását Babbage munkájától. (“Mi lenne, ha a gépet arra használnánk, hogy számolja ki, mikor fog működni?” — élcelődött Robert Peel miniszterelnök.) Ez a gép teljes egészében sohasem épült meg, pedig a modern számítógépek sok sajátságával rendelkezett. Babbage univerzális gépet tervezett, amely adatbeviteli és eredmény-kiviteli egységből, számolóműből és részeredmény-tárolóból állt volna. A gép lyukkártyákról olvasta volna be az információkat, tudott volna utasításokat és adatokat tárolni, matematikai műveleteket végrehajtani és adatokat kinyomtatni. Lyukkártyák vezérelték volna a tulajdonképpeni számítási folyamatokat is. Megjelent a feltételes vezérlésátadás ötlete: egy szám előjelének függvényében a gép kétféleképpen folytatta volna működését. A tárolómű 200 részeredmény tárolására lett volna alkalmas. Erre a célra 1000 db, egyenként 50 fogaskereket tartalmazó oszlopot tervezett Babbage. Haláláig ezen a gépen dolgozott, bár az építése már kezdetben megakadt: a kor finommechanikai lehetõségeivel ezt a gépet nem lehetett elkészíteni. Ha megépült volna, egy futballpálya területét foglalta volna el és öt gőzgép energiája kellett volna a működtetéséhez. A gép működési elvei miatt azonban sok történész Babbege-et és a munkatársát, Augusta Ada Lovelace matematikust tartja a modern digitális számítógép igazi feltalálójának.

Már régóta esedékes volt, most végre megcsináltam.
A gyűjtögető életmódhoz tartoznak a zacskók.
Most hát kipakoltam a spájzból a nagy papírzacskókat, amelyek tele voltak kisebb nylon és papirzacskókkal, s kiselejteztem őket.
Fájó szívvel kidobtam a szakadtakat és lukasakat, a fülüket vesztetteket, s próbáltam két nagy kupacot csinálni a megmaradtakból.
Vannak ugyebár a praktikus zacskók (lásd Micimackó praktikus csuporja), amik nagyok és erősek, s vásárlásnál alaposan meg lehet pakolni őket (Meinl, Bipa, Billa, stb). Csak ne feledjük itthon szegényeket, mert akkor ugyebár újabb nagy és erős zacskókat kapunk, holott nekünk már vannak ilyenek...
Aztán vannak a közepes nylonzacskók, melyek nagyon alkalmasak arra, hogy a napi újságszemetet, melynek termelésében világbajnokok vagyunk, levigyük a papír-kukába. Aztán ezeket a kukán hagyjuk, s hazafele jövet visszahozzuk, hogy másnap újra megteljenek, míg végül elszakadnak, s a másik kukába kerülnek.
A következő csoportot azok a szép, kedves, emlékezetes kis, közepes és nagyobb méretű papírzsákok alkotják, melyekben valamikor valamit vettünk és olyan jónak, erősnek, továbbhasználhatónak tűntek, hogy eltettük őket. Egy KaDeWe-s Berlinből, egy zöld-lila Falke, melyet a kedvenc fekete-lila harisnyához kaptam, a kék papírzacskó a tevével, melyben a Zum schwarzem Kameel delikátesz üzletéből hoztuk a finom olajbogyós kenyeret és sajtot, a Weltladen, az Olsen, a Leiner, s más üzletek strapabíró zacskói. Na most kérdés, hogy ezeket tényleg bevetjük-e még valamikor, érdemes-e megtartani őket. Döntöttem, csak a hibátlanok maradhatnak. És azok, amiknek a beszerzésére pontosan emlékszem. Így is maradt egy nagy zacskónyi zacskó.
Egyértelmű a sorsa a hosszúkás borosüvegtartó zacskóknak. Maradjanak, ezeket tényleg felhasználhatjuk, ha majd mi viszünk valahova egy üveg italt.
Az utolsó kupacban azok a kisebb vagy közepes méretű tasakok vannak, amelyek rendkívül alkalmasak ajándék „csomagolására”.
Mivel egy éve a családban eldöntöttük, hogy környezetvédelmi okokból nem csomagolunk még karácsonykor sem (gondoljon mindenki az ajándékbontás pillanatára, ahogy szétszaggatjuk a drága pénzen vett csomagolópapírokat és gyűrjük be a szemetesbe), a kis színes zacskókra azért szükség lehet. Valamibe mégis bele kell tenni a dolgokat, ugyebár. Különösen, ha vendégségbe viszünk valamit. Így a piros rénszarvasos, a mikulásos, a tiszta ezüst, a sárga-barna-arany csíkos, a mackós, a cicás, a virágos, a felhős...stb. megmarad, nem is foglalnak el sok helyet.
Kedvenceim a vászonzacskók. Nem tudom, normális-e, de kimostam őket, s most épp vasalom. Még a fülüket is. Lehet, hogy egyedül vagyok a világon, aki Írók boltja feliratos vászonzacskót vasal. De én szeretek Bécsben Írók boltja feliratos vászonzacskóval vásárolni.

„Az ember az, amit megeszik” – mondta Ludwig Feuerbach.
A Bank Austria Kunstforum kiállításán: Augenschmaus – Vom Essen im Stilleben (Ételek a csendéletben) – néha elmegy az étvágyunk.
Persze nem Bartolomeo Bimbi (1706) óriáskarfioljától és nagyranőtt tormájától, Cezanne almáitól, Leger, Picasso kubista gyümölcseitől vagy a hiperrealista paprikáktól és fokhagymafejektől. Juncker (1765) körtéje is gyönyörű, bár egy fejlett légy lakmározik belőle éppen. Ismerős, mégis újra lenyűgöző Arcimboldo, II. Rudolf udvari festőjének zöldségkertésze, akinek arca hagyma, szeme dió, haja levelekből van, pláne, ha a kép alatti tükörbe nézünk, onnan ugyanis egy nagy tál zöldség látszik csak. A vadászjelenetek döglött szalonkái, a fácánok és nyulak csodálatosan vannak megfestve, kortársunk, Sam Taylor-Wood egy zsákmány, a nyuszi felbomlását négy percre gyorsította videóján.
Attersee Schinkenfinger (Sonkaujjak, 1966) című képe, melyen kilakkozott női ujjak láthatók sonkába tekerve, felszúrva, mint apró falatkák, még csak mosolyra fakaszt.
Joachim Beuckelauer (1568) óriási festményét vegetáriánusoknak nem ajánlanám: a vágóhídon a fél disznó, belsőségek, marhafejek szinte kézzelfogható közelségbe kerülnek.
A látogató gyomra akkor fordulhat fel igazán, amikor Mona Haloum terített asztalához ér, s a tányérra vetítve követheti az étel útját, a felvételt egy endoszkóp segítségével készítette a művész, bizony, nem sokan tudják végignézni...
Susane Lacy (1976) videoperformance-a, Tanuljuk meg, honnan jön a hús, a hatvanas évek népszerű amerikai főzőshow műsorának (vezetőjét, Julia Child-ot Meryl Streep zseniális alakításában láthatjuk a mozikban a Julia és July című filmben) paródiája, ahol a művésznő magán s az előtte fekvő nyúzott bárányon mutogatja az állat fő részeit, hogy aztán kiderüljön, valójában kannibálok vagyunk.
Külön termet kapott a vanitas-műfaj, az élet és halál allegóriája, ahol a képek a mulandóság gondolatát fejezik ki, s a koponya, gyertya, csukott vagy nyitott könyv mellett nem hiányzik a bujaságot kifejező osztriga vagy az oszlófélben lévő, túlérett gyömölcs.
Zoe Leonard, egy New York-i művész aids-ben meghalt művésztársa emlékére rothadt, elszáradt gyümölcshéjat, -burkot varrt és illesztett össze, az összeaszott, megbarnult narancsot és banánt nézve elmeditálhatunk a látszat és valóság, anyag és lélek, halandóság és látszat összefüggésein.
Két fiatal festőnő alkotására mindenképpen felhívnám a jövendő látogató figyelmét.
Anne Vallayer-Coster (már 26 évesen a francia királyi akadémia tagja volt, s a művészettörténet Maria Antoinette festőjének tartja) finoman megfestett, s meg kell mondjam, engem egészen megható képén egy fél kenyér, asztalkendő és egyszerű fehérségében is gyönyörű levesestál látható (1771).
Clara Peeters (1607) volt az első festőnő, aki a csendélet műfajában klasszikusat alkotott. A képen a tálban fekvő, cukorból készült formák, szív és betűk a házasság-esküvő jelképei, az eperformáju köves gyűrű a termékenység jele, s a rozmaringág a szerencse szimbóluma.
S festette mindezt az antwerpeni lány alig tizennégy éves korában.

A kiállítás május 30-ig naponta tíztől hétig látható, péntekenként este kilencig. Belépődíj 9 euró (nyugdíjasoknak 7,50, 17 és 27 év között 6, 6 és 16 év között 4 euró. Van családi jegy is. Hétfőtől csütörtökig hattól-hétig ketten egy belépővel mehetnek be.
Bank Austria Kunstforum, Bécs, Freyung 8.

„A női jogok és esélyegyenlőség bátor harcosát veszítettük el” – mondta Heinz Fischer, osztrák köztársasági elnök.
„A szociáldemokrácia nagy egyéniségét gyászoljuk” – ezek Werner Faymann kancellár szavai.
Barbara Prammer, a Parlament elnöke szerint Dohnal adott öntudatot a hetvenes években a nőknek. Az alkancellár Pröll úgy véli, tevékenységét Ausztriában pártoktól függetlenül nagyra tartják. Ezt bizonyítja, hogy nemcsak Eva Glawischnig, a Zöldek vezetője értékelte Dohnal úttörő munkáját, de az FPÖ és a BZÖ (a két jobboldali párt) képviselői is elismeréssel szóltak „a női jogok és ügyek nagyasszonyáról”.
„A feminizmus víziója nem egy „női” jövő, hanem az emberiség jövője” – mondta ez a szívós, kemény asszony egyik utolsó interjújában.
1939-ben született egy tizenhatéves munkásnő törvénytelen gyerekeként, anyja tüdőbeteg volt, s ezért őt egy kemény nagymama nevelte Bécs egyik külvárosában. Iskolái elvégzése után eladóként dolgozott, már 1956-ban belépett a Szocialista Pártba (SPÖ). Hamar férjhez ment és két gyereke született. A család egy kis tanácsi lakásban élt. Mivel elegendő tapasztalatokat szerzett a környezetében, először kerületi-területi szinten kezdett politizálni. Hamarosan kerületi képviselő majd pártja női ügyekkel foglalkozó titkára lett.

Ennyi színes cukorkát és gömbrágógumit, ilyen különleges édességeket és fantáziadús berendezést, s a hely „szelleméhez” illő vécét még nem igen láttam.
Csokis, szülinapi, esküvői és egyéb alkalmi torták, narancsos, chilis-csokis, citrom-vérnarancsos vagy egyszerű főzött diókrémes finomságok, pirított tojáshabos, pöttyös és más finom muffinok, kis üvegpoharakban gyümölcsös joghurt és karamell, tiramisu és capuccino, nem is próbálom felsorolni, még annyira sem, mint Gombóc Artúr a csokoládét.
Úgyhogy inkább nézzétek meg a képeket, és kattintsatok a szintén ügyes honlapra.

Óriási gépeket látunk, amelyek a kis kerek tésztákat formálják, kelesztik, emelik, tolják, viszik, töltik, sütik, kenik, szárítják, csomagolják, s máris mehetnek a finom fánkok az üzletekbe. A Discovery Channel Hogyan készül? című sorozatában mindenről mindent megtudhatunk, ami eddig érdekelt vagy nem. De most már biztosan, mert ilyen hosszan és élvezetesen még nem hallottam arról beszélni, hogyan is készül a töltött fánk, nagyüzemben.
„Következnek a lengéscsillapítók, majd visszamegyünk a bendzsó készítés alapjaihoz.”
Hát alig várom. És egyszer talán azt is megtudom, hogy kerül a finom körtepálinka üvegébe az óriási körte egészben vagy ki találta ki a visszazárható felvágott-csomagolást.

Európai Női Akadémia (ENA) - feminista kerekasztal 2. óra

A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség Szervezésében

Nők a politikai döntéshozatalban

Időpont: 2010. január 30. szombat 16 óra
Helyszín: Tranzit Art Cafe, Budapest, Kosztolányi Dezső tér (Bukarest utcánál)
bababarát, füstmentes terület
belépés ingyenes

Vendégek: Dr. Ilonszki Gabriella (Corvinus)
Dr. Barlanginé Kelemen Ida (Országgyűlési Könyvtár)
Európai Női Lobbi (EWL) magyar képviselője

Egyszerű fekete földig érő bársonyruha. Hátrafésült sötét haj. Széles arc, kifejező sötét szemek. Nyugodt léptekkel jön, mosolyogva fogadja a tapsot, leül s már kezdi is Ravel érzelmes keringőjét. Kicsordul a könnyem. És ez így megy még néhányszor, Enescu fisz-moll szonátája és Debussy három prelűdje alatt is.
Leonszkaja egy-egy darab között nem megy ki, hogy újra „bejöjjön”, egyszerűen meghajol, minden irányba, aztán visszaül a zongorához és játssza a következőt.
Valahogy egyszerre olyan közel van hozzám, mintha régi barátok lennénk, nagy bizalmat érzek iránta, mintha az orvosom, gyermekeim orvosa lenne, vagy egy nővér, akihez mindig fordulhatok, mert segít.
Komoly arcán csak néha suhan át egy kis mosoly, leginkább a koncentrált figyelem látszik rajta, válla megtört, mintha óriási súly nehezedne rá.
Schubert d-dúr szonátája következik a szünet után. Mintha patakvíz csordogálna apró kavicsokon, finoman és könnyedén játszik, s arca belső derűt tükröz.
„Ne magadat találd meg a zenében, hanem a zenét magadban” – idézi egyik mesterét egy interjúban. S azt is elmondja, mennyire nehéz volt hazáját elhagyni. Egyre több koncertmeghívást kapott, s nem mindig engedték külföldre. A másik ok a leplezett antiszemitizmus volt. Most már újra gyakran utazik szülőföldjére. A nyelv a szülőföld – mondja, szívesen megy, hiszen ott is tanítványok várják.
Semmi póz, semmi manír. Örömmel fogadja a tapsot és a bravózást, leül és újra játszik.

Elisabeth Leonszkaja 1945-ben született a grúziai Tbilisziben (Tiflis), csodagyereknek számított, már tizenegy évesen koncertezett, s aztán a moszkvai konzervatóriumban tanult. Több zenei versenyt megnyert, pl. 1964-ben a bukaresti Enescu-versenyt. Számtalan koncerten játszott együtt Richterrel. 1978 óta él Bécsben. A világ legnagyobb zenekaraival lépett fel, s a leghíresebb fesztiválokon zongorázott.

Antonia Fraser és Harold Pinter

Antonia Fraser neves történész, számos történelmi életrajz (pl. ez és ez) és krimi (pl. ez) szerzője, negyvenkét éves, hat gyermek édesanyja felvonatozik a hetvenes években Londonba, hogy megnézze Harold Pinter új darabját. Megismerkednek. Már mennie kell? – kérdi a szerző. Antonia Fraser marad. Sokáig. Így kezdődött a történet, mely harminc évig tartott. Az egyszerű, kelet-londoni zsidó szabó fia és az előkelő, nemesi származású hölgy (apja, férje konzervativ párti képviselő) teljesen különbözőek, nincs hasonló származás, közös háttér, egyforma politikai vélemény.
Lehet, hogy igaz, s az ellentétek vonzzák egymást, de egy erre alapozott kapcsolat talán csak néhány hónapig, évig működik.
Romantikus volt ez a szerelem, közös kedvencük Shakespeare 116. szonettje.

Hű lelkek nászának igazi gátja
Nincsen. Nem is szerelem semmiképp,
Mely változik, társát változni látva,
És elillan, ha a másik lelép.
Ó, nem: biztos jel sötét éjszaka
Mélyén, meg nem rendülhet semmi szélben,
Vándor hajók vezérlő csillaga,
Látod, mily fenn jár – de azt, hogy mit ér, nem.
Szerelem nem bolondja az időnek,
Bár sarlója a rózsaajkba vág,
Futó órákkal nem változik ő meg,
Szilárd marad, míg a világ világ.
Ha tévedek, és megtévedhetek:
Sosem írtam, s ember nem szeretett.

Ez a mindevégi romantikus szerelem a végtelen kíváncsiságon alapult. A híres drámaíró nem lihegő csodálót, hanem erős szövetségest és kritikust kapott Antonia Fraserben, aki elhagyta férjét, Pinter pedig elmenekült színésznő feleségétől. Szerelmük egyre mélyül. Neves szerzők bukkannak fel társaságukban, Ruhsdie és Havel, Pinter a Hyde parkban beszél az iraki háború ellen, s már nagyon betegen Nobel-díjat kap.

4. rész

Kimaradt apróságok. A városban többször jártunk olyan vécében, mely koedukált volt és egy óriási hodályból állt, ami alkalmas tolószékeseknek is és van benne nagy pelenkázóasztal is.
Érdekes, hogy vasárnap délelőtt furcsa kongatást hallottunk, hát kiderült, hogy kis furgonjával, majd targoncájával egy pasi narancssárga gázpalackokat szállít házhoz, s a kongatással jelzi, hogy lehet jönni, cserélni. Mint egy faluban.
A legszebb templom, számomra legalábbis, a Santa Maria del Mar (1329) gótikus hatalmas oszlopos tere, ahol végig apró gyertyák égnek, nem úgy, mint a katedrálisban, ahol legnagyobb megdöbbenésemre a misét több kivetítő közvetíti s a gyufával sem kell vackolódni, mert gombnyomásra gyulladnak fel a fények.
Az egyik legmeghatóbb élményem a Szent Eulália templom, a Katedrális előtti körtánc, a sardana.

3. rész

Az egyik legérdekesebb épület a Palau de la Musica Cataluna, ez a barcelonai Zeneakadémia, melyet a katalán modernismo leghíresebb építésze tervezett (Doménech i Montaner), s mindössze három év alatt épült fel, 1908-ban adták át. A szervezés itt is tökéletes, félóránként indulnak a csoportok, angol nyelvű a vezetés. A fiatalember remekül beszél angolul, kedves, szemmel láthatóan még nem unja a munkáját. Filmvetítéssel kezdünk, ami egészen részletesen bemutatja az épületet, s néhány kiváló muzsikus is elmondja, milyen különleges élmény itt zenélni-énekelni. A fogadóterem megtekintése után felmegyünk az erkélyre, ahonnan egészen közelről gyönyörködhetünk a virágos motívumokkal teli színes kerámiamozaikokban, szobrokban, az apró üvegmozaikból összeállított csillárban, a csupa virág óriási kőkertben a színpad egyik oldalán, s a másikon a hatalmas szárnyas Pegazusban és Beethoven szobrában.

Én valahogy szeretem, amikor a frissen leesett hó ropog a talpam alatt. Süt a nap, csíp a hideg. Sétálni hegyben, parkban, rakparton. Amikor már nem esik.
Errefelé, legalábbis városon, felkészültek a havazásra. Az egész napos hóesés után másnap minden járda le van takarítva, az úttestek is, a kereszteződések is, felszórva apró szemű kaviccsal, homokkal. Aztán elkezd olvadni, s jön a latyak. Eltűnik minden, ami szép volt, csak a hegyben, a parkban, a rakparton marad meg. Úgyhogy oda kell menni, hogy háborítatlan téli csendéletet lássunk. Mindezt csak azért írom, hogy ezt a szép képet, ami azt mutatja, hogy a rózsákra is vigyázni kell, megmutathassam a kedves olvasóknak.