Tegnap ismételten nagyot alakított az egyik kereskedelmi tévé bulvármagazinja. Előszöris (12-es karikával, ugye) hosszasan, minden kitakarás nélkül bemutatták Nagy Ő Anikó mellműtétjét, amire már évek óta várt (mármint hogy kicseréljék az implantátumait újakra, frissekre), az előzetes konzultációktól kezdve a műtét utáni hazalátogatásig. Az egész úgy volt beállítva, mintha legalábbis egy Pistike és szülei által évek óta várva várt életmentő agyműtétről lenne szó, és nem egy "szépészeti" (az esztétika ugyebár relatív fogalom) beavatkozásról. A legszebb az volt, amikor Anikó édesanyja - aki a kommentátor szerint nagyon izgult - meghatódott, szó szerint elsírta magát. Nem volt világos: miért is? Mert olyan szép lett a lánya cicije? Vagy mert túlélte a műtétet? Vagy mert amúgy nem szokta meglátogatni a lánya?
Ezután az igazán nagy hírértékű tudósítás után a Lányok című filmről volt szó, amely a 10 évvel ezelőtti taxisgyilkosság ötlete alapján, de nem annak történetét feldolgozva készült.
A harmadik nem: a hidzsrák árnyékában 
A több mint ötven kisebb és nagyobb bécsi temető közül kétségtelenül a Névtelenek temetője a legmegrendítőbb. Kicsit távol esik, kívül a városhatáron, a közelben gabonatároló és egy, a harmincas években épült vízvédő gát fala. A kis temető nehezen megközelíthető (Alberner Hafen, 71-es villamossal a végállomásig, vagy 76 A busszal s még legalább húsz perc gyalog), nem könnyű odajutni, alig akad látogatója. Ki is látogatná, hiszen az alig több mint száz holttest, akiket itt 1900 és 1940 között eltemettek, többnyire ismeretlen. Többségüket a Dunából fogták ki, tetemüket a Duna és a Duna-kanális összefolyásánál vetette ki a víz. Voltak, akiket később tudtak azonosítani, de az ő sírjukon lévő egyszerű fémkereszten is csak ez a felirat áll: Névtelen. Ismeretlen. Esetleg a dátum. Kivétel Johann Nowosel sírja, aki a felirat szerint 1932. június 7-én biciklibalesetben vesztette életét.
Tényleg csak egy kicsi, az egész alig három nap. A tavalyi novemberi utunk sem tartott tovább, akkor Wannsee-n laktunk, s Potzdamot néztük meg hivatalos dolgaink mellett.
A véletlen (?) azt az érdekességet produkálta, hogy jelenleg - és ez az első alkalom az űrkutatás történetében! - egyszerre két nő a parancsnoka két, egy időben üzemelő űreszköznek.
Tirolban tényleg mások a hegyek. Nagyon magasak. Kétezerkétszáz-kétezerhétszáz méteresek. Nem véletlenül rendezték meg kétszer is (1964, 1976) a városban a téli olimpiát. A hegyek körülveszik Innsbruckot, a tartomány fővárosát. Szinte hihetetlen a látvány, ahogy a főutca végén ott magasodik a Hafelaker Spitze 2334 méterével, kőcsipkéivel és havas tetőivel. Az utca végében csillog a 2600 (más források szerint 3450) aranyozott rézlapocskával borított Aranytető, mely alól I. Miksa császár (1459-1519), a város jótevője alattvalóit nézte feleségével. A Hofkirchében a császár síremléke körül 28 életnagyságú (persze a régi ruhákban még nagyobbnak tűnnek) szobor őrködik, Nagy Theodor vagy Artus, Anglia királya (meghalt 537-ben), Dürer tervei alapján készült, de ott állnak a császár rokonai, fel- és lemenői, elődök, utódok, kortársak, Őrült Johanna, Jó Fülöp, üreszsebű Friedrich, Elisabeth von Ungarn (meghalt 1443-ban). Van még 24 alabástromdombormű a síremléken, jelenetek a császár életéből. Csillognak a bronzruhák, kattognak a vakuk.
A statisztikák szerint Salzburgban esik a legtöbbet az eső egész Ausztria-szerte. Az évi esős napok száma majdnem százkilencven, míg Bécsben például csak 139. (Berlin 174, New York 116). Ebben a városban gyakoribb téma az időjárás, mint a borongós Angliában. S ahogy szokták mondani, nincs rossz idő, csak rossz öltözet, így aztán nagy a kereslet az esernyők és esőkabátok, pelerinek iránt. 
Kiadónk az új könyv megjelenésére egy ausztriai felolvasókörútat szervezett, minden nap egy újabb város Innsbrucktól Klagenfurtig, többségében még nem jártam, egy újabb hotel, egy újabb könyvesbolt. Nem tudom megállni, hogy ne a szakmai, vagyis a könyves tapasztalatokkal kezdjem.
A "legirodalmibb" vécét Klagenfurtban láttam (a Haider városának tartott Klagenfurt egyik testvérvárosa, mint azt egy utcai mozaikképből megtudtam, Dachau), méghozzá egy könyvesboltban. A főtér közelében lévő, sétálóutcáról nyíló háromszintes, nagy hozzáértéssel vezetett Heyn könyvesbolt, ahogy sok hasonló Ausztriában, nem egy hálózat része, hanem családi vállalkozás. 
A nők jogairól a legmagasabb fórumon beszélt a legmagasabb külügyminiszternő.
Egyáltalán nem volt váratlan halálának híre, különösen a legutolsó, Holmiban megjelent kórházi beszámoló után. Szerettem volna írni róla, hiszen még személyes emlékeim is vannak, hajdan a Móra Kiadónál jelent meg először a Rend és rendetlenség kötete, aztán pár éve, amikor a Helikon Kiadónál egy gyászról szóló kötetet adtunk ki, együtt dolgoztunk rajta. Munkamegbeszéléseink mindig nyugodtak voltak, egy nagy csapat munkatárssal kellett egyeztetni, mégis mindenkire hatott Alaine személyisége. Jó volt a közelében lenni, minden találkozásban benne volt a lehetőség, hogy legközelebb többről, másról is beszélgetünk, nemcsak a munkáról. De sietni kellett, Miklós már nagyon beteg volt. Nemrégiben a televízióban vetítették a róla készült portréfilmet. A rendező minden túlművészieskedő manírja ellenére voltak a filmben megrendítő és igaz részek, hiszen Alaine beszélt, munkájáról, gyerekkoráról, életről és halálról. Annyiszor mondta el a szörnyűségeket, amelyek vele történtek, rádióban, cd-n, filmen, már szinte rutinosan mesélte a megerőszakolásának történetét, mégis átélhető és hiteles volt mindig. 
Lehet, hogy ez a vasárnap volt az utolsó szép őszi nap? Talán nem. Mindenesetre kihasználtuk és elkirándultunk Bécsből a Fertő-tóhoz és Rusztra. A tónak ezen az oldalán még nem jártam, a magyar felén is nagyon-nagyon régen. Gyönyörű, fényesre simogatott motorcsónakok és yachtok ringatóznak a kikötőben, mely előtt egy kávézó-étterem teraszán, színes takarókba burkolózva üldögélnek tulajdonosaik, és persze a kirándulók is. Különleges méretű absztrakt faszobrok díszítik a modern, de kényelmes bútorokkal berendezett helyet.
Legutóbb ezt írtátok