Egyáltalán nem volt váratlan halálának híre, különösen a legutolsó, Holmiban megjelent kórházi beszámoló után. Szerettem volna írni róla, hiszen még személyes emlékeim is vannak, hajdan a Móra Kiadónál jelent meg először a Rend és rendetlenség kötete, aztán pár éve, amikor a Helikon Kiadónál egy gyászról szóló kötetet adtunk ki, együtt dolgoztunk rajta. Munkamegbeszéléseink mindig nyugodtak voltak, egy nagy csapat munkatárssal kellett egyeztetni, mégis mindenkire hatott Alaine személyisége. Jó volt a közelében lenni, minden találkozásban benne volt a lehetőség, hogy legközelebb többről, másról is beszélgetünk, nemcsak a munkáról. De sietni kellett, Miklós már nagyon beteg volt. Nemrégiben a televízióban vetítették a róla készült portréfilmet. A rendező minden túlművészieskedő manírja ellenére voltak a filmben megrendítő és igaz részek, hiszen Alaine beszélt, munkájáról, gyerekkoráról, életről és halálról. Annyiszor mondta el a szörnyűségeket, amelyek vele történtek, rádióban, cd-n, filmen, már szinte rutinosan mesélte a megerőszakolásának történetét, mégis átélhető és hiteles volt mindig.
Nyilván sokan, akik közelebb álltak hozzá, írnak majd róla.
Leültem és az Ideje az öregségnek (Holmi) sorai jöttek elő, s nem is tudok mást, mint ezekből idézni.

Nézem egyik reggel, a szájam felett finom kis bajuszkám van. Nem is annyira látom, mint az ujjammal érzem. Fölteszem a szemüvegem, veszem a szőrcsipeszt, nem találok el egyetlen szálat sem. Nem látok jól. Micsoda szerencse. De azért más még látja. Igaz, hogy amit az ember maga kevésbé lát, azzal kevesebbet törődik.
Mindig csak azt írom, ami volt. Ezért nem vagyok igazi író.
Én mindig azt hittem és úgy tudtam, és az is voltam: nádszálkarcsú, magas nő. S borzasztó nehéz megszokni, hogy alacsony és kövér vagyok.
...lomhább az eszem, lomhább a járásom. S minden szorít az égvilágon.
És az ősz haj. Mindenki azt mondja, hogy ez jobban áll. Én is jobban szeretem. És hogy fiatalabb vagyok, mint a barnával voltam. Gondolom, azért, mert az összhang hiányzott. Itt van a bökkenő, mikor az ember fiatalnak játssza magát, az arcát.
Kezdek rájönni, hogy az emlékek hogyan alakulnak és foszlanak. Mi az, amire emlékszik az ember? Mikor jutott el hozzám az az inger, én abból mit fogtam föl, mit őriztem meg akkor és utólag mit mivel kapcsoltam össze, most miről mi jut az eszembe. Hol csúsznak be a hibák? Mit tévesztek össze mivel? Ha ez történik saját emlékeimmel, akkor a másikéiról mit tudok, mit tudhatok? Ő mit élt meg, mit rakott össze? Milyen látószögből mit látott? Mit felejtett el? Te jóisten! Ki tud itt eligazodni? Én meg pszichológus vagyok. Ez már a vicc határán jár.
Azt tapasztaltam, hogy az tud nyugodtabban meghalni, aki teljes életet élt.

„Tudom, Isten nélkülem nincs.
Egyet sem szusszan,
S ha én meghaltam,
Velem örökre kilobban” (Angelus Silesius)

Külföldi magyar barátaim ide kattintsanak.
S ajánlom figyelmükbe Polcz Alaine Asszony a fronton című memoárkötetét. És persze a többi nagyszerű és fontos könyvét is. De ezt mindenek előtt.