A Tűsarok Herstory rovatában jelent meg ez a beszámoló, de leközöljük itt is, hátha nem mindenki olvasta ott.

„A legfőbb akadálya egy nő sikerének az, hogy neki sosem lehet felesége.”
(Ann Massey Lea Merritt)

„Ha a kislányokat is iskolába küldenék, ugyanolyan gyorsan megtanulnák a tudomány és művészet csínját-bínját, mint a fiúk” – mondta 1405-ben (nem tévedés) Christine de Pisan, aki talán egyike volt az első írónőknek. Tudós lányaként került V. Károly párizsi udvarába, s királyi jegyző férje halála után nagy szegénységben élt gyermekeivel. Ezért kezdett írni. Regényt a királyról, udvari megrendelésre. Heraldikai tanulmánya egyik első e témában.

A Női Alkotók Múzeuma (National Museum of Women in the Arts, Washington) - eredetileg színház volt

A washingtoni Női Alkotók Múzeumának épülete eredetileg színház volt. Most a kiállítótermeken kívül könyvtár és kutatóközpont is működik, s a hallban ottjártunkkor épp újabb nevek kerültek fel a szponzorok listájára. Nem meglepő, hiszen egész Amerikában találkoztunk a gazdag emberek e jó szokásával. Itt a múzeumban óriási könyvekben tartják számon a pártoló tagokat is.

A női művészek többsége családtagként kezdte karrierjét. Gyakran a családi műhelyben tevékenykedett vagy művész férje mellett kezdett alkotni. Nem is mindig saját néven, sokszor apjuk-férjük nevét kellett használniuk, hogy egyáltalán megbízást, szerződést kaphassanak. De az apácák is alkottak, szép kézműves tárgyaikat el is adták. Bolognában sok családi műhelyt asszony vezetett. Mivel a legtöbb művészi megbízás a középkorban az egyháztól érkezett, a nők itt nem voltak annyira aktívak, mint Észak-Európában, ahol hamarabb kaptak a protestáns középosztálytól megbízásokat. Korábban lehettek tagjai művészeti szervezeteknek is. A flamand, holland tájképeket, csendéleteket (reggeli, uzsonna, virág) sok női festő jegyzi, például Clara Peters (1594-1657). Lavinia Fontana (1552-1614) portréin pedig sok nő szerepel.

A tizenkilencedik századi ipari forradalom radikális változást hozott a női művészek életben is. A középosztály virágzó gazdasági helyzete, az egészségügy eredményei és a bővülő tanulási lehetőségek megváltoztatták a nők lehetőségeit, a művészetben is. Ugyan korábban is hozzátartozott egy jólnevelt lányhoz, hogy akvarellt festegessen, rajzolgasson, hivatásszerűen alig választhatta a művészetet.

Még sokáig tiltották, hogy meztelen alakokat tanulmányozzanak modellként, s a nőiességet még jó másfél évszázadik csak az anyaság és az otthoni munka jelentette, mégis egyre több nő szerzett nevet magának a művészetben. Ilyen volt Elisabeth Louise Vigée-Lebrun (1755-1842), aki apja nyomán választotta a festészetet és mindannyiunknak ismerős lehet sok Marie Antoinette portréinak valamelyike.

A múzeum belülről

Rosa Bonheur (1822-1899) már a párizsi Szalonban is kiállított. Ő mondta: „Apám, aki a humanitás híve volt, mindig hangsúlyozta, hogy a nő feladata, hogy felemelje az emberi fajt, az ő elméletének tartozom azzal, hogy a függetlenséget támogassam.” Bonheur volt a legünnepeltebb állatfestő, férfiruhában járt, s témáit lóvásárokon, mészárszékeken és farmokon találta.

Jane Fortescu Seymour, lady baronesse Coleridge (1826-1878) már tizenhét évesen önarcképet festett magáról, majd a Royal Academyben tizenöt képét kiállították. 1899-ben Elisabeth Adele Armstrong Forbes férjével új művészeti iskolát alapított, de neki még harcolni kellett, hogy kísérő nélkül is dolgozhasson.

Ottjártunkkor épp újabb nevek kerültek fel a szponzorok listájára. Nem meglepő, hiszen egész Amerikában találkoztunk a gazdag emberek e jó szokásával.

Európában nem csupán a festészetben, az iparművészetben is voltak alkotó nők. A 17-19. században neves brit női ötvösműhelyek dolgoztak, regisztrált márkákkal, sok női üzlettulajdonossal, akik szép asztali, használati tárgyakat alkottak (Elisabeth Godfrey, Dorothy Sarbitt, Hesler Bateman).

Az amerikai művészeknek azonban még a tizenkilencedik század végén is harcolni kellett a kiállítási lehetőségért, gyakran kivándoroltak Párizsba, Londonba, Rómába, tanulni, megismerni a művészvilágot és kiállítani.

Georgia O’Keeffe (1887-1986), a neves amerikai festőnő mondta: „Nem tudok ott élni, ahol szeretnék, oda menni, ahova szeretnék, azt tenni, azt mondani, amit akarok. Akkor legalább fessek úgy, ahogy akarok.”

Nem tudom, a róla szóló film előtt mennyien ismerték Frida Kahlo nevét. Önarcképe körül, melyet Trockijnak dedikált, mindig sokan állnak. (Az 1937-es kép a Time magazin tulajdonosa feleségének ajándéka.)

Feminista művészeké a következő terem, egy videó-installáción a jogvédő Jin-Me Yoon Szöulban az amerikai nagykövetségtől a japánig hason gurul, hogy a város és az emberi test közötti kapcsolatot demonstrálja, s a felhőkarcolók vertikális világa helyett a horizontális világ fontosságát hangsúlyozza. Trivia Moreau Sweney filmje lepusztult városrészekről, egy csupa-graffitis motelről – összevert arcú lányok és csavargó drogosok, a házak félig letépett reklámtáblái mind a győztesekről szólnak, arról, hogy szabad vagy és érezd jól magad. A fogyasztás és a rothadó világ ellentmondásaira kíván rávilágítani.

Az 1960-as években Wilhelmina Cole Holladay és férje, Wallace külföldi utazásaik alkalmával csodájára jártak a 17. századi flamand festő, Clara Peeters műveinek. Miután visszatértek az Egyesült Államokba, rádöbbentek, hogy a mérvadó művészeti könyvek egyáltalán nem tettek említést a női művészekről. Mivel érdekelte őket ez az elveszett kulturális örökség, elkezdték női művészek munkáit, valamint a róluk szóló anyagokat, irodalmat gyűjteni. Ez vezetett a múzeum 1981-es megalapításához, amely az ő gyűjteményükre alapozva nyitotta meg kapuit. A Női Alkotók Múzeumának állandó kiállítása jelenleg több mint 800 nőművész alkotásait mutatja be a 16. századtól napjainkig. Legutóbb sikeres kiállításaik voltak a Julie Taymor (nálunk filmrendezőként lehet ismerős a neve) Broadway produkciókhoz készített fantáziadús kosztümjeiből és kellékeiből készült „Játék a tűzzel”. Első alkalommal hozták össze a 20. század három legendás művészét a Saját helyük: Emily Carr, Georgia O’Keeffe és Frida Kahlo című kiállításon.

Ezenkívül sikert aratott egy válogatás az Ermitázs gyűjteményéből nőművészek munkáiból, amelyek korábban Oroszországon kívül nem voltak láthatóak.

Annie Leibovitz néhány képe is kiállításra került: Gwyneth Palthrow és Blythe Danner közös anya-lánya portréja, s egy remek képe Louise Bourgeoisról, az amerikai szobrásznőről 96 éves korában.

A múzeum saját folyóiratot is megjelentet évente négyszer, amelyben sok programot ajánlanak: filmvetítések, brunchok, családi programok, hangversenyek, speciális vezetések, persze minden a női alkotók körül forog. Külön szórólap mutatja be a tinédzsereknek, illetve a családoknak szánt múzeumi foglalkozásokat. A múzeumi rendezvények közé tartoznak azok a vacsorák, szemináriumok, amelyeket a szponzorok, adományozók, patrónusok, múzeum közeli alapítványok rendeznek, és amelyeken pénzt gyűjtenek a sokak által látogatott intézménynek.