Isztambul, 2. rész
Tágas és levegős, festett boltíves széles utcák, szőnyegekkel és lámpákkal teli kisebbek, terek és udvarok, táskák és csempék, tálak és köcsögök – 4400 üzlet az 1453-ban alapított Nagy bazárban. Az Egyiptomi vagy Fűszerbazárban (1660) is mindent lehet kapni.
Török Viagrát és a legfinomabb iráni sáfrányt, sokféle borsot és teát, kávét, szárított zöldségeket és gyümölcsöket, olajokat és eceteket, ezerféle magot, törökmézet, piócát üvegben és szőlőlevél-töltőt, használt cipőt és különféle méretű vízipipákat dohánnyal és előrecsomagolt szénkockával, szőnyegtáskát és kunkori orrú aranydíszes papucsot, sárgaréz edényeket és óriásfazekakat, és természetesen a turisták számára mindent, ami Isztambult jelképezi: mecseteket és a Galata-tornyot a legkülönfélébb variációban, méretben és anyagból. A bazár épülete körül is piac van, átjáróházak üzletekkel és kirakodóvásár, az egész környék egyetlen nagy piac, az utcákon alig lehet mozogni.
Az egyiptomi bazárban rögtön balra sok lépcső vezet fel a Pendeli vendéglőbe – ki ne hagyja senki, aki arra jár. Igazi régi török vendéglő, a tulaj is ott kóvályog, fiatalabb arcképét látjuk a falon egy régi amerikai újságkivágáson. Mr. Biberi már negyven éve is itt volt. Minden nagyon finom, egyszerű ételek, kevés turista. Padlizsánkrémen báránykebab. A vécé tiszta, csak a papírt kérik, hogy ne a kagylóba dobjuk, hanem egy odakészített edénybe. A két vécé mellett a terítővel letakart mosógép valószínűleg egész nap működik, kell is, hófehér damaszt a szalvéta.
A Galata-híd lábánál, Karaköyben a dombra vezető utcákban is kapható minden, itt láttam a legszélesebb választékát a zuhanycsöveknek és -rózsáknak, szerszámgépeknek és vécéülőkéknek. S úgy vannak mindezek kitéve az üzletek előtti ponyvára, mint a legfinomabb édességek és pashmina-sálak.
Az egyiptomi bazár közelében – ezt a negyedet Eminönünek hívják – az egyik legszebb mecset, Rüsztem Pasa mecsete. Fajanszmecsetnek is nevezik. Talán nem olyan hatalmas, mint a Kék mecset, mégis különös hangulatú. 1561-ben építették és szinte plafonig izniki kék és néhol halványzöld csempe borítja, csodálatos virág- (tulipán és gránátalmavirág), fa- és levélmintákkal. Épp a pénteki imaidőben érkezünk, ami mindig hosszabb, mint más napokon. Várni kell, s ezt a teraszon tehetjük, a mecset bejárata ugyanis az utca szinteje fölött van, alul bazárok és üzletek találhatók. Ilyenkor az is eljön imádkozni, aki hétközben elfoglalt, s így annyian vannak, hogy a színes műanyag szőnyegeket a külső teraszra is leterítették. Várunk, bámészkodunk. Jönnek kifelé már a férfiak – péntekenként általában csak férfiak vannak a mecsetekben -, s a kis kempingasztalon lévő papírdobozba mindegyikük bedob általában egy ötlírás bankjegyet (1 líra kb. 50 eurocent).
Mecsetbe különben vagy úgy megyünk be, hogy a kis fakkokba betesszük a cipőnket, bezárjuk s a kulcsot magunkkal visszük, vagy úgy, hogy nejlonzacskót kapunk, amibe beügyeskedjük a cipőnket, vagy nejlonmamuszt húzunk rá. Ha a nők nem hoztak magukkal kendőt, akkor rendszerint találnak a bejáratnál.

Még a trafikokban is ott díszeleg Kemál Atatürk (1880-1938) képe, aki a modern Törökországot alapította. Minden hivatalban és iskolában ott a kép, s a belváros felé araszoló taxiból látni a városfalon az életét bemutató óriásfotó-kiállítást. Musztafa Kemal döntötte meg a szultánságot, megalapította a Török Köztársaságot, modernizálta az oszágot, véget vetett az iszlám törvénykezésnek, az arab betűket latinra cserélte, betiltotta a többnejűséget és a nőknek is szavazati jogot adott.
Nemcsak a képével van tele a város, de zászlókkal is, melyeket nemcsak a közintézményeken látunk, hanem mindenütt, a bazárban és a lakóházakon egyaránt.
A legérdekesebbek persze minden utazásnál az emberek. A repülőgépen egy fiatal férfi, már a bécsi repülőtéren odaköszön, fején kalap, a repülőn sapkát visel, elegáns öltöny, ballon. Kiderül, továbbutazik Irakba, már harminckettedszer, biztosítás, bank, szállítás, régi kereskedő-utazó família. Kedvesen segít, gyakorlottan átpattan a hosszú sorban várakozókat körülvevő kordonon és nekünk is megveszi a vízumot.
Az osztrák Kulturfórum vezetője is családi hagyományt folytat, már apja is kultúrdiplomata volt. Felesége perzsa, fárszi anyanyelvű, s azonnal lesz közös témánk, a Perszepolisz című zseniális rajzfilm, mely nagy hatással volt rá, hiszen az ő korosztályát mutatja be.
A St. George Kollégium (neves és drága osztrák oktatási intézmény) egyik vezetője 31 éve él a városban, biológiát tanít, felesége nyelvtanár, s amikor egy iskola közelében egy gyönyörű teraszon üldögélünk, szinte minden fiatal köszön neki, volt tanítványok. Az iskola keretében működő kórházban sok nővér a madagaszkári lepratelepen dolgozott korábban.
Megismerkedünk egy kedves tanárházaspárral, salzburgiak, most éppen itt tanítanak, és remek kapcsolatot teremtettek az osztrák és török képzőművészek között.

Ez a néhány nap épp csak előétel volt, kóstoló, s azóta is – igaza volt chiliésvaníliának – visszavágyom. Nem is tudom, mi volt az, ami a legjobban megérintett? A 336 oszlopos Elsüllyedt Palota, mely valójában egy óriási ciszterna? A Hagia Sophia emeletére vezető csiga-feljárat, melyen egy lovasszekér is elfér, s az egyik oldalon, felfelé laposak a kövek, a másik oldalán, lefelé hosszúkásak, hogy ne csússzanak? A Hamdi vendéglő a Galata-híd lábánál, ahonnan gyönyörű a kilátás az Aranyszarv-öbölre? A Topkapi Palota csupaarany háreme? Az Istiklal Caddesi sétálóutca – kis piros villamosával, az utcai articsókaárussal, a zegzugos kis üzletekkel?
A remek török konyha finomságai közül a legjobban a Galatatorony aljában vásárolt nyers uborka esett, melyet az árus ügyesen hosszában bevágott, és kis papírba csavart, sózott, s mint egy csokor virágot adott át.

Ökör, birka, kos, kecske, tyúk, bársony, gyöngy, tenger, sár, szél, oroszlán, gyermek, szeplő, térd, gyomor, tükör, sátor, koporsó, bölcső, boszrkány, egyház, alma, dió, szőlő – csak ízelítőül a török jövevényszavainkból.