Olvassátok kedvenc visszaemlékezésemet erre a nevezetes napra, Jókai A tengerszemű hölgy című, erősen önéletrajzi ihletésű regényéből. ("Gertrudis" Laborfalvy Róza, ő az, aki aztán Jókaival együtt megy.)

IX. fejezet, A nő, aki együtt jön velem
- részlet -

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot képez: „március 15-ére (1848)”.
Nem jött ez előkészítetlenül; a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harcoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyűlésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.
S volt egy szomorú példa is előttünk, mely miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmúlt év eseményei Galíciában.
A galíciai lengyel nemesség a „maga szabadságát” követelte, s szavának fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új konföderáció ellen; elvégezte a munkát maga a parasztság. A galíciai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a cenzúra a lázadás részleteit közölni, hanem az országgyűlésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárom megye követe, a lánglelkű ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen, s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomorú lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is, s az már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15 millió jobbágy, aki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.
Ekkor kitört a párizsi forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos; Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a februári barikádokon.) A magyar országgyűlésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.
Volt egy társulati helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a „tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvű párt csodakérvényben felküldeni a pozsonyi országgyűlésre, tízezernyi aláírással ellátva.
Eközben kitört a bécsi forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság” jelszavától, és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől.
– „Hát az a bécsi német, akit mi annyit szidalmazunk, íme vérit tudja ontani a szabadságért: és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban!” – kiáltá elkeseredve Petőfi.
Nem kérvényezünk többet az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nemzethez; az meghallja.
Ekkor írta meg a „Talpra magyar”-t.
Korán reggel még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én azzal elkészültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz: – A leghevesebb volt közöttük Vasvári Pál. Hatalmas, ifjú atlétai alak. A kezében volt egy tőrpálca, agancsfogantyúval, azzal hadonászott, amíg egyszer a meglódult tőr kigúvadt a hüvelyéből, s egyet malmozva a levegőben, keresztülrepült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.
– Szerencsés ómen! – kiálta Petőfi.
A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára. Az „asszony”-nak nem szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver; én azt a híres párbaj elintéző duplámat dugtam a zsebembe.
A többit úgyis untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen szónoklatot tartottunk a piacon.
De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit.
Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.
A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra magyar”-t kinyomatjuk cenzor engedelme nélkül. A Landerer- és Heckenast-nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel.
A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyürkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte, „Potemkin”-nek hítták.
Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.
Az én kedves, hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető frázist, amit akkor hallott tőlem, s még nem felejtett el.
– „…nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, aki meg tud halni a hazáért; hanem aki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!”
Ilyeneket mondogattam én akkor!
Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.
– Ej, urak! – mennydörögtem én onnan az utcai szegletkörül. – Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?
Erre a biztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.
Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egypár közülük egészen odafurakodott a közelembe.
Az egyikben felismertem „Gertrúd királynét”.
Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos perzsa sálba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.
Már találkoztam vele egypárszor Szigligetiéknél. Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak, s még egyéb véletlen is történhetik velük.
– Értünk se nagyobb kár, mint önökért – volt rá a válasz. Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek. Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait.
Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. – Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a földtekének!
Hej, te sajtószabadság! Te hétfejű sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az órát, amelyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.
A kezdőbetű tehát le volt írva. – De még csak a kezdőbetű. Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejű népek csoportosultak a láthatatlan zászló körül; hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja azt meg az „ige”?
A sűrű tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig; onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megyeházára.
– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. – Innen engem csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jöjjön ő ide. Most mi vagyunk a „hegy”!
És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiú: a szabadelvű tábor régi korifeusai.
Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs; az én segédszerkesztőm az „Életképek”-nél, a derék kis Sükei. (De aki azért az ő asztmája mellett is végigharcolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkívül dadogott is.
Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém, s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást
– „Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!”
De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy amit eddig tettünk, azt helyeselje, s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy ott a városi tanáccsal is elfogadtassuk a szabadelvű program pontozatait.
Az is szép jelenet volt. A városház terme zsúfolásig tömve; aki beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész magistratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. – A láng terjedt! – A polgármester, a derék Rottenbiller a városház erkélyéről hirdeté ki az ezerfejű sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. – De még azzal nem volt vége. Délután özönlött az utcára a munkások tömege, s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.
De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára.
Erre a hírre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára, s azzal fenyegetőzött, hogyha Budára felvisszük a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. – Próbálja meg!
Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát, s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellenciás urak tudomásul vették a pesti proklamációt, s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, ahol volt egy kis házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy világfelfordulásból semmit.
A nagy napot fényesen kellett bevégezni, s várost estére kivilágították, s a színházban ingyen előadást tartottak; „Bánk-bán” lett rögtön kitűzve.
De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végighallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett!
Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett, s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.
Ez jó volt, de mind kevés volt.
Ekkor az egész játszószemélyzet elénekelte a „Szózatot”. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett.
Mit adjunk még?
A zenekar rázendítette a Rákóczi rohanót.
Ez gyújtott – de nem oltott.
Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.
Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:
– Éljen Táncsics!
S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre
– Lássuk Táncsicsot!
Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a színpadra hurcolni, hogy ott – mint valami híres muzsikus – hajtogassa magát a nép előtt.
De hát lehet feleselni a Leviathánnal?
– „No fiaim – mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában – fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget; de hogy tudjátok elaltatni?”
Ifjú barátaim megkísérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kaszinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.
A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek; pokoli riadal volt.
Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a színfalak közé. Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egésznapi cafolástól; lábaimon csúnya nagy kalucsnik; a cilinderkalapom agyonázott, azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).
Körülnéztem, megláttam Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarom harangirozni a közönséget.
Ekkor elém jött Gertrúd királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem.
Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.
Erre felhúzták a függönyt.
Amint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani, s a lárma lassankint elhalljukozta magát.
Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:
– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.
Csak ekkor vettem észre, hogy furcsát találtam mondani „vak ember” és „viszontlátás”. Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!
Az a háromszínű szalagcsillag kisegített.
– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol!
Ez aztán fordított a dolgon.
A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.