Bécsi helyek 1.

Az ember nemcsak egy kocsmában vagy kávéházban lehet törzsvendég. Én például egy nyelviskolában vagyok törzsvendég. Már harmadik éve, ha időm engedi, újra és újra megyek, újra és újra kezdem a megtanulhatatlant, a német nyelvet.
Tulajdonképpen véletlenül akadtam rájuk. A Hoher Markt sarkán, az Anker órával szembeni házban még az sem riasztott vissza, hogy a lift borzasztóan szűk. Azóta is gyalog teszem meg a 112 lépcsőt.
A beiratkozásnál még nem sejtettem, hogy akivel beszélgettem, s aki később tanárom lett, az iskola tulajdonosa, Renate Schmidt, ma a legjobb barátnőm Bécsben.

Valahogy eddig amúgy is szerencsém volt a nyelvtanárokkal. Az első négyhetes intenzív nyelvtanfolyamot még a budapesti Danubius Nyelviskolában végeztem, néhány éve, júliusban, borzasztó hőségben, minden délután, munka után. De mindent megszépített Melinda, aki képes volt hátizsákjában zöldségeket és edényeket cipelni, bemutatóeszköz gyanánt.
Aztán jött Anna, akihez feljártam a Baross utcába, s – bár ritkán találkozunk – de talán barátoknak éreztük egymást, hiszen sok más dologról is szó esett az órákon.

S most ez a bécsi nyelviskola. A csoport összetétele változik, vannak, akik hosszabb ideig maradnak, mások kéthetes szünetjüket használják fel a tanulásra. A világ minden részéből jönnek, s általában fiatalok. Furcsa egy dolog a nyelvtanulás. Hiszen az ember olyan dolgokról beszél, amik általában nem tartoznak a szokásos társalgáshoz. Csak ha régi, bizalmas barátokkal ülünk le lelkiéletet élni. Miket álmodsz? Mitől félsz? Milyen gyerekkori élményeid vannak? Mit szerettél volna megkapni, de nem sikerült? Mit rontottál el az életben? Mire vagy büszke? Mit gondolsz a terhesség-megszakításról? Hányszor voltál kórházban? Hogy nevelnéd (neveled) gyerekeidet? Milyenek a szokások nálatok étkezéskor? Mi számít illetlennek? Mennyi időt töltesz a fürdőszobában? Tudsz-e főzni?
Érdekes módon mindenki őszinte, amennyire nyelvi korlátai engedik.
Az iskola szelleme rendkívül liberális. Sokat foglalkoztunk például mostanában az Anschluss évfordulója kapcsán a harmincas évek Ausztriájával, a náci múlt feldolgozásával, az osztrákok önképével és identitásával. S ennek kapcsán persze tanárunk mindig felteszi a kérdést: Hogy van ez nálatok? S a grúz, a lengyel, az amerikai, a venezuelai, a japán, a szlovák, cseh és francia csoporttárs hangosan gondolkodik, s beszámol országa viselkedéséről a rasszizmussal vagy a múlt megértésével kapcsolatban. Egy-egy ilyen óra rendkívül informatív, hiszen naprakész ismereteket gyűjthetünk be a szomszédos vagy távoli országok iskolarendszeréről (tantárgyak, osztályzás, stb.), szokásairól, életmódjáról, ünnepeiről, ételeiről, vicceiről és filmjeiről, minden szóba kerülhet, nincs tabu.

Osztálytársaim között volt már japán diplomatafeleség és görög kémikus, kínai mikrobiológus és lengyel egyetemista, amerikai pár, akik a traiskircheni menekülttáborban dolgoznak, török orvosnő és francia Erasmus-ösztöndíjas, indonéz tolmácshallgató és cseh lelkész, ausztrál csavargó és magyar vendéglátós, iráni nyugdíjas és venezuelai ügyvéd. És természetesen japán lányok, akik zenélni tanulnak. Az ő kedvükért az iskola honlapja még japán nyelvű információkat is tartalmaz.

Az iskola egyik fontos célkitűzése az is, hogy megismertesse hallgatóit az osztrák történelemmel, a várossal, a kultúrával és az aktuális politikai eseményekkel is. Gyakran dolgozunk fel újságcikkeket vagy a televízió híradójának egy-egy részletét. Hetente több alkalommal szerveznek programokat, városnézést és múzeumlátogatást, lehet moziba menni vagy megismerkedni a hagyományos bécsi kávéházakkal, a programok kapcsolódnak az ünnepekhez, tojásfestés vagy karácsonyi süti sütése, s az épp aktuális bécsi látványosságokhoz, mint a kirakodóvásárok, a korcsolyapálya. Minden hónap első hetében ismerkedési estet tartanak, egy jó kis bécsi kocsmában a nyelviskola már valóban törzsvendég.
Vannak délelőtti, esti és hétvégi kurzusok, nyelvvizsga-előkészítők (évente több alkalommal helyben lehet vizsgázni) vagy üzleti-gazdasági szaktanfolyamok, külön nyári tanfolyamok, melyre középiskolás korúak jönnek leginkább. Az iskolának jó a kapcsolata a magyar Katedra nyelviskolával.
A tanárok mind kitűnőek, hihetetlenül türelmesek és van humoruk. Nem ritka, hogy hatalmas nevetések hallatszanak a termekből. Remek az arány a beszélgetés, a nyelvtani anyag, a hallás utáni megértés, fogalmazás, írás (például hivatalos levelek) között.
S lassan hozzászokunk egymás furcsa akcentusaihoz, a bizonyos nyelvekben hiányzó magánhangzókhoz, a máshogy ejtett mássalhangzókhoz, a túl lassú vagy éppen hadaró beszédhez. Van, aki mindig közbeszól, mert okosabb akar lenni mindenkinél, s van, aki alig akar megszólalni eleinte.

Mostani tanárommal, Herwiggel (háromgyerekes apa, olasz feleséggel) leginkább katasztrófákról szóló televíziós tudósításokat dolgozunk fel, úgyhogy amikor valami történik a világban – árvíz, lavina, környezetszennyezés vagy természeti csapás – biztosak lehetünk, másnap szóba kerül az órán. Az órák őszinte légkörébe az is belefér, amikor a hatvan fölötti venezuelai Fernando szemrehányóan mondja Herwignek: Milyen férfi vagy te, nem hiszel Istenben, nem eszel húst és még a focit sem szereted?