A Yad Vashembe megyünk, mely archívum, kutatási központ és múzeum a Holokauszt hatmillió áldozatának. Míg nem láttam, nem hittem volna, hogy ilyen csodálatos az az emlékmű, amit Anikó (rokonunk felesége, szlovák származású, anyukájával Bergen-belsenből szabadult) unokatestvérének emlékére építtettek a szülők, s egyben a másfélmillió gyerekáldozat emlékére is. A kőkapun érkezünk és aztán minden elsötétül, csak gyerekek arcai az egyik teremben, aztán egyre sötétebb, egy halványan világító korlát mentén megyünk végig, mintha ezer apró csillag fénylene, ezer apró gyertya imbolyog a sötétben, és halljuk a neveket, semmi más, csak egy név, életkor és a város. Lassan, araszolva megyünk, s valahogy egyszercsak meg kell állni, nem lehet ezt kibírni, csak sírni kell, s a korláton összeérnek a kezeink. Hihetetlen forróság fogad kinn, nincsen szavunk. A nagy, 2005-ben épült múzeum olyan, mint egy hatalmas szürke sziklába vájt folyosó, tíz kiállítási teremmel, szinte befogadhatatlan, rengeteg fotó, videókon a túlélők beszélnek, sínek, tárgyak, cipők, gyerekrajzok, dokumentumok. Az emlékezés csarnoka a múzeumi épület mellett áll, fekete bazaltlapokra gravírozták a 22 nagy koncentrációs tábor nevét, a csarnokban némaság, és egy örökmécses ég. A domb oldalában egy borzasztó kőlabirintus, amelybe a térkép szerinti sorrendbe vésték fel azoknak a helyeknek a nevét, ahonnan elvitték a zsidókat.