Amerikai jegyzetek 3.
Los Angelesben gyakran jutott eszembe az Összeomlás című film (1993. Schumacher), melyben a szemüveges tisztviselő (Michael Douglas) már nem bírja tovább a dugóban a várakozást, kiszáll kocsijából és otthagyja, elindul haza. A tömegvérengzéssel folytatódó film már több mint tíz éves, nem tudom, azóta rosszabbodott-e a helyzet? Idegőrlő és megszokhatatlan a kétszer hatsávos autópályán, csúcsidőben kétszer másfél órát az autóban tölteni. Hogy mi mindent csinálnak kínjukban, arról fogalmunk sincs, sminkelnek, lábkörmöt festenek, hangszeren gyakorolnak, esznek, dolgoznak a különféle méretű computeren, olvasnak, szunyókálnak, telefonálnak, ügyintéznek, gyereket nevelnek...
Azt mondják, Los Angelesben nincs (vagy alig) tömegközlekedés. Láttunk persze buszokat, s bennük utasokat is, de a többség mégis autóval jár. 40 éve még volt troli, villamos, busz, de egy gazdag gumigyáros megvette a cégeket, majd szépen leépítette. Ahány családtag, annyi autó. Ezért a Freeway meg a Highway tele van “üres” autókkal. Ha valaki többedmagával utazik, használhatja a “gyorsabb” belső sávot.
S ha megérkezik a fáradt utazó egy vendéglő elé, akkor már nyert ügye van. A Valet parking szolgáltatás lényege abban áll, hogy öt-nyolc dollárért elviszik az autóját, de persze vissza is hozzák. Az éttermeknek nem mindig van saját parkolójuk, de a lényeg, valahol állnak az autók, míg a vendég vacsorázik vagy ebédel.
Wolfgang Puck, a neves osztrák mesterszakács és vendéglős egész hálózatot épített ki ebben a városban. Már kifelé tartunk a Spago étteremből, melyben a sztárok is gyakran ebédelnek, amikor a bárpulttól lekászálódik egy idős, fehér turbános, erősen kisminkelt hölgy, s bizonytalan, remegő léptekkel elindul, majd kis várakozás után egy szép régi kétüléses Mercedes Coupeéba száll be. Tud még vajon vezetni? Muszáj neki, mert másképp ebben a városban nehezen boldogul. Este a dombról persze csodálatos a fehér-vörös fényfolyó, de csak föntről, például a Getty Múzeumból nézve.
Sokan a városok között repülővel közlekednek, mi is így megyünk vissza San Diegóból, a kis “falusi” reptéren kisétálunk a gépünkhöz, egy másikból épp lesétálnak, s az óceán felett, nem túl magasan repülve ötven perc múlva már ott is vagyunk a los angelesi repülőtéren.
Odafelé vonattal jöttünk, az Amtrak-vonalat csak ajánlani tudom mindenkinek, behálózza egész Amerikát, kényelmes, gyors. A beszállás hasonló a repülőtérihez, a csomagokat – nyilván ha a végállomásig megy az ember – elveszik.
Jóval hosszabb az út Európába(ból), tizenhárom óra. Aki nem alszik, az a szokásos horror és krimi-, vígjáték (Mr. Bean) és rajzfilm (Simpsonék) választék mellett nézhet francia (Je crois que je l’aime, S. Bonnaire-rel), klasszikus (Nagyítás), régi kedvenc (Holt költők társasága) filmeket, vagy épp a legújabb Harry Pottert. Aki csak hallgatni akar valami jó zenét, az is válogathat a bő kínálatból: klasszikus zenekari, opera, pop, rock, jazz, oldies, latin-amerikai zene, world music, country, relax, Neil Young és Paul McCartney, The Police és Lang Lang. A legfontosabb, hogy eligazodjon az ember a távirányító kezelésében, s akkor nyomja meg a gombot, amikor tényleg fel akarja emelni a lábtartót, s nem, amikor kiszállni készül a kényelmes székből, melyhez párna és takaró is jár.
San Diego, a kikötő. Jó, túloztam, vizen nem voltunk, csak a kikötőben álló óriási vitorláshajón (1863 – Star of India), mely a Tengerészeti Múzeum része. De láttunk hatalmas repülőgépanyahajót (vagy apahajót), mely előtt egy többember nagyságú csókolózó pár áll. A VJ Day (azaz Victory in Japan - Győzelem Japánban) napján készült el Alfred Eisenstadt híres fotója a Life magazin számára, mely bejárta a világot: a kép a New York-i Times Square-en csókolózó tengerészt és nővért ábrázolta. Eisenstadt (1898-1995, kivételesen nem magyar származású) végigfényképezte a történelmet, Mussolinitől Hitlerig, Marlene Dietrichtől Marilyn Monroe-ig. A san diegoi Oldtown ezernyi bóvlit áruló mexikói bazársora között egy kis galériát fedezünk fel, ahol épp az ő számozott fotói lógnak a falon, Margaret Bourke-White (1904-1971) zseniális, New York-i épületfotói mellett.
Nem hagyhattuk ki a szovjet tengeralattjárót (B-39) sem, mely 1974-1992-ig járta az óceánokat 78 katonával és 24 torpedóval, míg egy kanadai milliomos megvásárolta. Tőle vette meg a múzeum. Bár kicsit nehézkes átbújni a kerek ajtónyílásokon, de megéri, mindent úgy hagytak, ahogy volt, csövekkel teli wc, lejárt húskonzervek a konyhában és kis hálókabin Brezsnyev fotójával.
Los Angelesben gyakran jutott eszembe az Összeomlás című film (1993. Schumacher), melyben a szemüveges tisztviselő (Michael Douglas) már nem bírja tovább a dugóban a várakozást, kiszáll kocsijából és otthagyja, elindul haza. A tömegvérengzéssel folytatódó film már több mint tíz éves, nem tudom, azóta rosszabbodott-e a helyzet? Idegőrlő és megszokhatatlan a kétszer hatsávos autópályán, csúcsidőben kétszer másfél órát az autóban tölteni. Hogy mi mindent csinálnak kínjukban, arról fogalmunk sincs, sminkelnek, lábkörmöt festenek, hangszeren gyakorolnak, esznek, dolgoznak a különféle méretű computeren, olvasnak, szunyókálnak, telefonálnak, ügyintéznek, gyereket nevelnek...Azt mondják, Los Angelesben nincs (vagy alig) tömegközlekedés. Láttunk persze buszokat, s bennük utasokat is, de a többség mégis autóval jár. 40 éve még volt troli, villamos, busz, de egy gazdag gumigyáros megvette a cégeket, majd szépen leépítette. Ahány családtag, annyi autó. Ezért a Freeway meg a Highway tele van “üres” autókkal. Ha valaki többedmagával utazik, használhatja a “gyorsabb” belső sávot.
S ha megérkezik a fáradt utazó egy vendéglő elé, akkor már nyert ügye van. A Valet parking szolgáltatás lényege abban áll, hogy öt-nyolc dollárért elviszik az autóját, de persze vissza is hozzák. Az éttermeknek nem mindig van saját parkolójuk, de a lényeg, valahol állnak az autók, míg a vendég vacsorázik vagy ebédel.
Wolfgang Puck, a neves osztrák mesterszakács és vendéglős egész hálózatot épített ki ebben a városban. Már kifelé tartunk a Spago étteremből, melyben a sztárok is gyakran ebédelnek, amikor a bárpulttól lekászálódik egy idős, fehér turbános, erősen kisminkelt hölgy, s bizonytalan, remegő léptekkel elindul, majd kis várakozás után egy szép régi kétüléses Mercedes Coupeéba száll be. Tud még vajon vezetni? Muszáj neki, mert másképp ebben a városban nehezen boldogul. Este a dombról persze csodálatos a fehér-vörös fényfolyó, de csak föntről, például a Getty Múzeumból nézve.
Sokan a városok között repülővel közlekednek, mi is így megyünk vissza San Diegóból, a kis “falusi” reptéren kisétálunk a gépünkhöz, egy másikból épp lesétálnak, s az óceán felett, nem túl magasan repülve ötven perc múlva már ott is vagyunk a los angelesi repülőtéren.
Odafelé vonattal jöttünk, az Amtrak-vonalat csak ajánlani tudom mindenkinek, behálózza egész Amerikát, kényelmes, gyors. A beszállás hasonló a repülőtérihez, a csomagokat – nyilván ha a végállomásig megy az ember – elveszik.
Jóval hosszabb az út Európába(ból), tizenhárom óra. Aki nem alszik, az a szokásos horror és krimi-, vígjáték (Mr. Bean) és rajzfilm (Simpsonék) választék mellett nézhet francia (Je crois que je l’aime, S. Bonnaire-rel), klasszikus (Nagyítás), régi kedvenc (Holt költők társasága) filmeket, vagy épp a legújabb Harry Pottert. Aki csak hallgatni akar valami jó zenét, az is válogathat a bő kínálatból: klasszikus zenekari, opera, pop, rock, jazz, oldies, latin-amerikai zene, world music, country, relax, Neil Young és Paul McCartney, The Police és Lang Lang. A legfontosabb, hogy eligazodjon az ember a távirányító kezelésében, s akkor nyomja meg a gombot, amikor tényleg fel akarja emelni a lábtartót, s nem, amikor kiszállni készül a kényelmes székből, melyhez párna és takaró is jár.
San Diego, a kikötő. Jó, túloztam, vizen nem voltunk, csak a kikötőben álló óriási vitorláshajón (1863 – Star of India), mely a Tengerészeti Múzeum része. De láttunk hatalmas repülőgépanyahajót (vagy apahajót), mely előtt egy többember nagyságú csókolózó pár áll. A VJ Day (azaz Victory in Japan - Győzelem Japánban) napján készült el Alfred Eisenstadt híres fotója a Life magazin számára, mely bejárta a világot: a kép a New York-i Times Square-en csókolózó tengerészt és nővért ábrázolta. Eisenstadt (1898-1995, kivételesen nem magyar származású) végigfényképezte a történelmet, Mussolinitől Hitlerig, Marlene Dietrichtől Marilyn Monroe-ig. A san diegoi Oldtown ezernyi bóvlit áruló mexikói bazársora között egy kis galériát fedezünk fel, ahol épp az ő számozott fotói lógnak a falon, Margaret Bourke-White (1904-1971) zseniális, New York-i épületfotói mellett.
Nem hagyhattuk ki a szovjet tengeralattjárót (B-39) sem, mely 1974-1992-ig járta az óceánokat 78 katonával és 24 torpedóval, míg egy kanadai milliomos megvásárolta. Tőle vette meg a múzeum. Bár kicsit nehézkes átbújni a kerek ajtónyílásokon, de megéri, mindent úgy hagytak, ahogy volt, csövekkel teli wc, lejárt húskonzervek a konyhában és kis hálókabin Brezsnyev fotójával.
Legutóbb ezt írtátok