Grieskirchen kisváros kb. ötezer lakossal Felső-Ausztriában. Hasonlít a legtöbb ausztriai kisvárosra. Főtér a templommal, három temető, egymásba érő lombos fák, szépen rendben tartott, felújított barokk házak, három sétálóutca a szokásos üzletekkel (Palmerstől Eduscho-ig), sok köztéri szobor, kávézók és cukrászdák, pékségek és szépségszalonok, hangulatos boltíves átjáróházak. A sörgyár 1569 óta működik, mára már csak kb. ötven alkalmazott dolgozik benne, mert teljesen automatizált. Nagyon keresett a grieskircheni sör, nemcsak a környéken, s Ausztriában, de külföldön is. Különlegessége a búzasör, ez a kicsit fanyar, száraz sör, amelynek színe a világossárgától a sötét sárgáig terjed. (A búzasör fogyasztásának külön szabályai vannak: fontos, hogy lassan töltsük ki a pohárba, mert itt nagyobb a túlnyomás a palackban, mint az árpasör esetében. Mindig akkora poharat válasszunk, amekkora az üveg! A németek általában fél literes, magas, keskeny korsókban fogyasztják kedvenc búzasörüket 10-12°C fogyasztási hőmérsékleten, gyakran hígítják málnaszörppel, pedig citromszelettel az igazi – no comment).
A városkát tizenöt éven keresztül irányította Helmut Nimmervoll polgármester, aki most jelentette meg helytörténeti munkáját, s aki a mai napig szívesen mesél a városról és minden kapualjat, házat, sarkot, szokást és dalt, és természetesen mindenkit ismer.
Grieskirchent – számomra szokatlanul – behálózza a tömegközeledés, többféle buszjárat közelekedik, a buszokra a felszállás babakocsival és kerekesszékkel is könnyen megoldható. Amúgy minden fontos hely akadálymentes. Vigyáznak a gyalogosok biztonságára, a város központjában 30 km/h a megengedett sebességhatár. Népszerű a kerékpározás, jó utak vannak, a járdák biztonságosak, elegendő a parkolóhely, s a parkolás első negyedórája ingyenes.
Az elmúlt években 26 új fát telepítettek a központba. Sok gyerek születik, az egész kisvárosnak családias a hangulata. Sok helyen van kút vagy friss folyó víz, virágos bokrok és kényelmes pihenőpadok várják a sétálókat, szépen kiépített a kis patak melletti sétány is. A város világítása nemcsak romantikus és hangulatos, de a polgárok biztonságát is szolgálja, a járdába épített kerek lámpák a házakat is szépen megvilágítják, és elegendő fényt adnak az éjszaka közlekedőknek.
Évszakonként számtalan rendezvénnyel várják a lakosokat, gyakoriak a vásárok, népszerű a tavaszi lóvásár.
Alig ismerik a munkanélküliséget, a mezőgazdasági gép- és szerszámgyár vagy a modern fűtéstechnikai cég, s a környékbeli parasztgazdaságok mindig elegendő munkát kínálnak. Régóta élnek a városkában törökök, teljesen beilleszkedtek.
Először 1074-ben Griezkirchenként említette a várost egy régi irat, pusztított benne pestis, tűzvész és parasztháború, s a napoleoni időkben bajor határváros volt.
Művészettörténeti érdekesség a város határában álló Schloss Parz. A középkori vár (Burg Tegernbach) külső (!) falán látható reneszánsz freskók különlegesek, az egyiken pl. a Vörös-tengeren átkelő zsidók láthatók, egy másikon Justitia.
A vizikastély ma múzeum és teraszos vendéglőjével várja a látogatókat. Az egész együttes rendkívül egységes a várbejárat mellett régi boltíves épülettel vagy a szemközti középkori házsorral.
A lelkes könyvtárosnő már hónapok óta szervezi az előadást, részletes leírást is kaptunk, hogy pontosan hol merre forduljunk, hogy találjuk meg a főtér sarkán álló Zweimüller Gasthofot. S amikor épp bekanyarodtunk, egy kedves hölgy lepattant a kerékpárjáról s ügyesen benavigált a boltív alatti parkolóhoz. Ő volt a könyvtárosnő. Nem először tapasztaljuk, hogy milyen kitűnőek a vidéki vendégfogadók Ausztriában. A családi fogadóban természetesen a tulajdonos és felesége mindig ott van, mindenkit ismer, segítőkész és kedves. A szobák ízlésesen berendezettek, egyszerűek és praktikusak, elegendő polccal, fiókkal, akasztóval a szekrényben, bőröndtartóval, kényelmes fotelekkel és kis dolgozósarokkal. A konyha, melyet hamarosan kipróbáltunk, szintén jó, mindig vannak szezonális ajánlatok, most épp a spárga a fő szám. A belső udvar virágos, tágas, befedhető. Külön gyerekszoba, sok játékkal, a folyosón könyvespolcok, tele érdekes könyvekkel.
De ami mindig a legérdekesebb egy ilyen alkalommal: az emberek. Este az előadás előtt értünk jön Erdmuth, mert így hívják a szervezőnőnket. Néhány percnyi beszélgetés után a következő derül ki: három hete hirtelen, percek alatt, szívinfarktusban meghalt a férje, orvos volt, sportember, nagy kerékpáros. Három gyereke van, a fia Mozambikban dolgozik kilenc éve, egy segélyszervezetnél, felesége osztrák, a Múzeumi Negyedben lévő Tánccentrumban táncolt. Jövőre talán hazajönnek, mert a nagyobbik gyerek hat éves lesz.
Hamarosan megérkezik a pap is, aki huszonöt éve él és dolgozik a kisvárosban, rendkívül nyitott és élénken politizál, miközben egy jó korsó sört iszik. Számtalan kirándulást és zarándokutat szervezett Magyarországra, sorolja a városneveket Máriapócstól Kecskemétig, Pannonhalmától Győrig, de annyit, hogy sok hazánkfia nem járt ennyi helyén az országnak.
Együtt sétálunk a Rendezvényközpontba, ahol majdnem megtelt a nagyterem. Az előadás után záporoznak a kérdések. Külön örülünk, hogy a nem olyan messze fekvő Gunskirchenből eljött Renate és grafikus barátja. Egy évvel ezelőtt jártunk ott, amikor a szintén lelkes könyvtárosnő egy talán még kisebb városkában szintén jó közönséget toborzott. S másnap reggel barátjával elvitt minket a Gunskirchen szélén álló emlékhelyre, ahol a mauthauseni tábor egyik altábora állt. A halálmenetben odáig hajtott magyar zsidók közül az út során körülbelül hatezren vesztették életüket. Amikor az amerikai csapatok felszabadították a tábort, tizenöt-tizenhétezer fogoly volt ott, többségük magyarországi zsidó. A látogatásunk hatására született egy hosszabb esszé, amely magyarul az Élet és irodalom április 17-i számában olvasható, Egy nap Gunskirchenben címmel.