Kinyílt a japán cseresznye, s ahogy kedves barátnőnk, Soós Viki remek könyvében megírta, tényleg körülállják, s a sok-sok japán turista, akik szinte követik a virágzást, mobiltelefonjaikkal és kameráikkal fényképezik a fát, az ágakat, a gallyakat, a virágokat, magukat és egymást. Pikniket rendeznek, már korán leterítik a takarókat, műanyag lapokat, ráírják a nevüket s az időpontot, mikor jön a társaság. Aztán jönnek, eszegetnek, iszogatnak, s csodálják a rövid ideig tartó gyönyörűséget, melyet esténként ki is világítanak. Az újságok, rádiók és televíziók előrejelzéseiben pontosan szerepel, mikor hol lesz a virágzás, s oda csapatostul tódulnak azok, akik tudnak. Akik éppen nem dolgoznak (amúgy reggeltől estig dolgoznak, s kb. két hét a szabadság, amit nem illik egyben kivenni!), vagy diákok osztálykirándulnak, vagy anyák a gyermekeikkel, akik a szülés után gyakran már nem mennek vissza dolgozni.
Nem tart sokáig ez a csoda, a szakura, amikor a rózsaszín különböző árnyalataiba burkolt virágzó fák valóságos lugast alkotnak, hiszen egy hirtelen szél elviheti a virágokat, ahogy Bonze haiku-ja írja:
Hó és virág hull sebesen.
De hullok én is és esem.
Azt mondja minden: "Nem maradsz itt
te sem."

Kimonós gésák sétálgatnak, fiatal lány fényképezi őket, csinál reklámot, s osztogat közben kis matricákat, szórólapokat az esti szórakozáshoz Kiotó vigalmi negyedébe. Kétszintes faházak, lampionok a bejáratok fölött, minden ház egy kis vendéglő. Nem messze innen már nagyban megy az ipar, a modern építésű néhány szintes épületek előtt hosszú listán sorakozik a szórakozóhelyek száma.
Sok fiatal lányt láttunk elképesztő bolondos ruhákban. Nem csoda, hogy szeretnek át-felöltözni, hiszen egész iskolás életükben egyenruhát kell hordani. Télen is térdzoknit, rakott szoknyát és fehér blúzt, nem ritkán látni fagyásfoltokat a lábakon. Iskolába jövet-menet felgyűrik a szoknyát, a mini a divat – meg szabadidőben a forró nadrág. Megfigyeltem, hogy ezek a lányok milyen csámpásak, befelé fordult lábfejjel járnak. Kedves kísérőnk, Andrea, aki már régóta Japánban él s remekül beszéli a nyelvet, elmagyarázta az okokat. Részben genetikai magyarázat, az évszázados kimonóviselet csak apró tipegéseket tesz lehetővé. A hagyományos alacsony asztalnál maguk alá hajtott lábbal ülnek. S végül, talán ez a legérdekesebb: a kifelé forduló lábfej kihívó viselkedést jelent, s egy lánynak visszafogottnak s szemérmesnek kell lenni.

Mi bezzeg nem voltunk nagyon visszafogottak, mi lányok. Ugyanis már a Bécsből Tokióba menő járaton megismerkedtem – ki nem találnátok – két magyar lánnyal (a lány szót nem kell szó szerint érteni...). Edith divattervező, Bécsben él és egy nemzetközi divatkiállításra utazott. Katalin gazdaságtörténész, a tokiói Waseda egyetem docense. Olyan hangosan sikerült egymásratalálni, beszélgetni és nevetgélni, hogy egy aludni vágyó utas ránk is szólt. Mindenkinek ajánlom figyelmébe Katalin könyvét, mert sok érdekes, nyomasztó, szomorú, riasztó, stb. dolgot megtudhat a japán életről, munkahelyi és családi viszonyokról, társadalomról, oktatásról, barátkozási és temetkezési szokásokról, nyelvről, életmódról.

Néhány dolgot magam is megtapasztaltam. Pl. szeretnek sorban állni és valami olyanra várni, amiből kevés van. Legyen az finom krémes képviselőfánk (naponta kétszer ötven hármasával elkészített csomagocskában) vagy cseresznyevirág-sütemény, a lényeg, hogy kevés legyen belőle. Különben nem vagyok egy édesszájú, de ilyen gyönyörű sütiket régen láttam. Ilyenkor sorszámot osztogatnak, s mindenki türelmes vár. Hosszú sorokban várnak a lányok a Ginza üzletközpontjaiban is, amikor egy meghatározott időben valami terméket akciósan kezdenek árulni.
Még itt sem veszik le a fehér szájmaszkot, melyet elővigyázatosságból hordanak. Kár, mert eltakarják szép arcbőrüket, melyet a magas páratartalom hidratál, s sok-sok évig ránctalan marad. Hordják a maszkot az egyre elterjedtebb pollenallergia ellen, meg ha náthásak, hiszen nem akarják megfertőzni társaikat, mert egy influenzajárvány esetében milliók betegedhetnek meg. Meg aztán így kikerülhetik maguk is a betegállományt, s dolgozhatnak. Ez az utcán járva úgy néz ki, mintha egy katasztrófafilm szereplőit látnánk, minden harmadik japán férfi és nő szájmaszkot visel (minden második meg szemüveges).
Azért biztos, ami biztos, én is vettem néhány csomaggal.