Tegnap a bécsi Operában. Cosi fan tutte, Muti vezényel, a színház, ahogy szokott,
tele van. Itt úgy mondják, bummvoll. Teltház.
Hogy hány százalék a turista, s ebből mennyi a japán, azt nem tudom megszámolni, de néhány csinos kimonót is látok. A szünetben nagy társasági életet élnek a csinos idős dámák és elegáns urak.
A közönség reagálása mindig meglep. A kicsit zárkózottnak, néha túlságosan illedelmesnek tűnő bécsiek egy-egy ária után hangosan bravóznak és tapsolnak-tapsolnak. De hogyan?
Még véletlenül sem egyszerre. Az előadás után sokáig, nagyon sokáig tapsolnak, percekig, dübörögnek a lábukkal, majd felállva-bekiabálva verik össze tenyerüket. De sosem alakul a hangos ünneplés vastapssá. Néhány éves tapasztalatom ez, sehol, semelyik színházban, koncerten, operában sohasem hallottam ütemes tapsot.
Nálunk a taps – kisebb siker esetén is – hamar összeáll, s mindenki igazodik és egyszerre tapsol.
Talán az eltérő történelmi múltunk az oka?