
Európai turnéra indul a 61 éves Jane Birkin. A párizsi Latin negyedben él, egyedül egy kövér macskával és Dórával, a bulldoggal, s szorgalmasan írja a dalokat.
Persze, mint mindig, először Serge Gainsbourg-ról faggatták, akivel több mint tíz évig élt együtt. „Hogy milyen gyakran jut eszembe? Hát mindig, ha kérdeznek róla” – válaszolja kicsit ironikusan. Sosem érdekelte a hagyományos értelemben vett férfiszépség. Serge orosz zsidó volt, melankólikus és humoros. Ez a legfontosabb, a humor és a történetmesélés képessége, ezért szereti Chaplint és Woody Allent is. Vonzó egy férfiban, ha okos, például imádja nézni David Attenborough sorozatát, mondjuk a denevérek életéről, csodálja Bernstein intenzitását vagy a filmrendezők kreativitását.
1969-ben egyszerre lettek híresek Serge Gainsbourg-ral a Je t’aime (moi non plus) című dallal, amit akkoriban csak „énekelt baszásnak” hívtak, s világszerte – kalózkiadásokon – a házibulik kedvelt száma lett. Sok országban betiltották, maga a pápa is helytelenítette.
Az angol Jane Birkin negyven éve él Párizsban (annak idején azért ment oda, hogy megtanulja a nyelvet, és sok pralinét ehessen), de még mindig hiányolja a franciákban a brit szívélyességet. Ugyan az angolok szarkasztikusak, de ez része a természetüknek, ezt élvezi. Példaként a változtathatatlan természetre elmondja a skorpió és a béka meséjét, amikor a skorpió arra kéri a békát, vigye át a vizen. Hogyisne, majd a hátamba marsz. Dehogy marok, hiszen akkor mindketten elsüllyednénk. Elindulnak, s az út felénél a skorpió belemar a békába. Ugye mondtam… Bocsánat, de van valami, ami erősebb nálam. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.
A szexuális felszabadítás ikonjának számító színésznő a Nagyítás című filmben meztelenül játszott. Unokatestvére volt Carol Reed (A harmadik ember rendezője), ő vitte el egy filmstúdióba. Ott téblábolt, s kérdezték, van-e kedve szerepelni, ha igen, írja fel a nevét nagy betűkkel a falra. Felírta, de a rendező rászólt, még nagyobb betűvel írja, megtette, de az sem volt elég. Ekkor elsírta magát, mire Antonioni azt mondta, csak azért történt mindez, hogy a tűrőképességét próbára tegye. Kapott két oldalt, tanulja meg kívülről, s figyelmeztették, teljesen meztelenül kell majd játszani. Hazament, férje (John Barry, komponista, a James Bond filmek zeneszerzője) kinevette: Te, aki az összes lámpát lekapcsolod, ha ágyba mész, te fogsz levetkőzni… Kár, mert Antonioni a legnagyobb rendező a világon. Már csak azért is megcsinálom – gondolta.
Nem akarta, hogy lássák a melleit, persze nem is volt mit, nem volt semmi mellem – mondja kuncogva. A film, amelyben Birkin egy kis szerepet játszott csupán, óriási siker lett, Cannes-ba az anyját küldte el megnézni, mert akkor már állapotos volt.
1968-ban találkozott Serge-gel, akit épp Brigitte Bardot hagyott el – őt meg a férje. Boldog éveket töltöttek együtt, hihetetlen népszerűek voltak, csak utólag jött rá, hogy tulajdonképpen báb volt, nem volt önálló akarata. Miután elhagyta Serge-t, emancipálódott.

Jane hat éve él egyedül, saját dalait énekli, koncertezik, filmet csinál.
„Sok évembe került, hogy megtanuljak magam lenni, s aztán az ember hirtelen érszreveszi, nincs idő, túl öreg lett” – mondja keserűen. Hatvan fölött az ember már nem számít, nincs már versenyben, de nem is kell harcolnia – ez is egy felszabadulás. De azért bosszantó, hogy még mindig a férfiak döntenek arról, kiket mutatnak az újságokban, ő belőle már biztos nem lesz címplap.
Nem volt igaza, a Die Zeit mellékletében hosszú interjút készítettek vele, és fanyar, különleges arca most borítóra került.
(Filmjei közül: A medence 1968, Ahova lépek, ott fű nem terem 1974, Halál a Níluson 1978, Nyaraló gyilkosok 1982, Földi szerelem 1984, Apus emlékei 1990, A szép bajkeverő 1991, A nap királynője 2001)
Legutóbb ezt írtátok