Ausztráliai magyar barátnőnk kérte, segítsünk Tőrey Zoltánnak egy német könyvkiadót találni angolul és magyarul (Emlékirat a sötétségből Európa Kiadó, 2005.) már kiadott könyvéhez. Segítettünk. A könyv megjelent Ausztriában, s tegnap a kiadó (Kremayer & Scheriau) meghívására együtt vacsoráztunk a szerzővel és feleségével.
Nem tagadom, izgalommal készültem a találkozásra, hétvégén Pesten megvettem a könyvet, s hazafelé a vonaton el is olvastam. Első érzésem az volt, hogy ilyen őszinte könyvet ritkán olvastam. Sok olyan kérdésre is választ kaptam belőle, amit személyesen – gondoltam – talán nem is mernék megkérdezni. Az élet hétköznapi dolgairól. Hogyan éli a mindennapjait, étkezik, tisztálkodik, hogy megy wc-re, „nézi”-e a tévét, mit „lát” az utazások alkalmával, elképzeli-e beszélgetőtársát vagy elég a hangját hallani... A Zoltánnal való megismerkedés eloszlatta minden zavaromat. Egy jó humorú, természetesen viselkedő, szerény és kedves, kíváncsi és empátikus embert ismertem meg, akivel oldottan és zavartalanul lehet beszélgetni mindenről.
A könyvborítóra előszeretettel kerülnek „ifjúkori” vagy retusált fotók. Zoltán azonban valóban így néz ki, mint itt a könyvborítón, jóképű, magas, karcsú és elegáns férfi, s ahogy jött, feleségébe karolva, látszott, ezt a mozdulatot nem csupán a szükség vezeti.

21 éves volt, amikor 1951-ben egy sydney-i vegyi üzemben történt baleset során elvesztette látását, s hangszálai is súlyosan megsérültek. A tragédia után óriási erőfeszítéssel kifejlesztett egy olyan belső látást, a mentális térkezelés egy olyan rendszerét, melynek segítségével valóságos és intenzív képet tud a világról alkotni. Annyira, hogy szomszédai megrökönyödésére saját maga, egyedül cserélte-javította villájuk elrozsdásodott ereszcsatornáját. Annyira, hogy utazik, élvezi az életet, televíziót néz. Pszichológia-filozófiai tanulmányai elvégzése után (az egyetem elvégzése persze nem volt egyszerű) 1999-ben az Oxford University Press gondozásában megjelent tudományos műve, mely magyarul is olvasható, Az emberi öntudat forrása. Az agytól az elméig címmel, melyben megmutatja, mire képes az érzékeszervektől részben megfosztott emberi agy a lét újjáépítésében.
Mostani könyve akár kalandregényként is olvasható. Érzékletesen írja le „kiváltságos”gyermekkorát (apja a Magyar Filmiroda igazgatója volt), a második világháború előtti Budapestet, a Werbőczy Gimnáziumot és osztálytársait, nevelőnőket, családtagokat, barátnőket, Buda ostromát, a disszidálás ausztriai állomásait majd az ausztráliai kezdeteket. Rendkívül érdekesek azok a részek, amelyekben a baleset utáni korszak, a belső látás kialakításának hosszú folyamata elevenedik meg. „Látás nélkül élni kusza és komplikált dolog, legalábbis amíg az ember meg nem szokja, és meg nem tanulja a szabályokat. Nagyon fontos a rend és a módszeresség, de még ezekben is veszély lappang... A megoldás a rugalmasság, a józan ész vezette mindenkori készség, hogy időnként mások látását kölcsönözzük, ha a hiányzó dolgok utáni kutatás eredménytelennek bizonyul.” Megkapó őszinteséggel ír a napi dolgokról: „Mivel nem szándékozom asztaltársaimat azzal szórakoztatni, hogy milyen ügyesen metélem tompa késemmel a főzelékkel körített húst, felkérek valakit, rendszerint a feleségemet, hogy vágja fel nekem. Így aztán békében fogyasztom az ételt, mert nem kell attól tartanom, hogy kíváncsi szemek figyelik tevékenységemet. Arra törekszem, hogy mindig megtaláljam az ideális középutat a részleges függőség és a túlzott önállóság között.”
A kötetben olvasható az az előszó, amelyet dr. Oliver Sacks, a világhírű neurológus (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, Park Kiadó 2004., Fél lábbal a földön, Park Kiadó 2006, Antopológus a Marson, Osiris Kiadó 1999, Ébredések cimű film – Robin Williams-szel – forgatókönyve) az angol kiadáshoz írt, s amelyben így ír Zoltán teljesítményéről:
„Tőrey fegyelmezettségét, világos gondolkodását, kivételes intellektuális, érzelmi és valószínűleg idegrendszeri erejét mutatja, hogy nem ragadták el képzeleti túlzások és nem is fojtja el azokat. Mihelyt lekerült szeméről a kötés, belekezdett felfokozott képi világának szívós megszelidítésébe, életének s gondolkodásának tanulékony és megbízható eszközévé alakítva azt. Ezzel nemcsak elvesztett látásáért kárpótolta magát, hanem kifejlesztett valamit, ami szinte egy új érzékszervnek, az értelem új képességének tekinthető. Ez az élmény teszi a könyvet megkapóan életigenlő művé, amelyben nyoma sincs nosztalgiának vagy a veszteség miatti panaszkodásnak.”
Felesége, Down tapintatosan vezeti kezét a pohárhoz a koccintás alkalmával, észrevétlenül és természetesen cseréli ki a tányérokat, vagy veszi el az étlapot, amikor a pincér férje felé nyújtja. Down, a második feleség húsz éve társa és munkatársa egyben.
„Ha például azt javasolnám, hogy építsünk üres hordókból tutajt és hajózzunk át vele a Tasman-tengeren Új- Zélandra, akkor ő azt felelné: Te meg vagy őrülve, szó se lehet róla. Mikor indulunk?” Értő és érzékeny útitársa tengerentúli, európai útjaikon, amikor a tiroli sziklákat másszák, eveznek, vagy Magyarországra visszatérve a gyermekkor színhelyeit keresik fel. „Ennek az asszonynak az érzése, melegsége, szelleme és életereje mindig velem van és sohasem hagy el. Minket egymásnak rendelt a sors.” Ilyen egyszerű ez.

Nyilván sikeresebb lenne a könyv, mondja Zoltán önirónikusan, ha „Újra látok...” címmel egy csodás gyógyulásról szólna. Az olvasók mindig keresik a csodákat. És ebben a könyvben bizonyosan meg is találják.