Vannak olyan emberek, akik, amikor a feministákat szidják, azzal a szlogennel jönnek elő, hogy "persze, a nők csak azokba a férfias szakmákba akarnak bekerülni, amikben jól lehet keresni. Informatika meg mérnökség, az kéne, mi? Akkor menjenek le a bányába is!" Sőt, még a nők munkaerő-piaci szegregációját megszüntetni kívánók is sokszor úgy vélik, hogy azért nem kéne visszatérnünk az 50-es évek traktoros- és bányászlányaihoz.
Mintha a nők (és a férfiak) egy része bizony önszántából szeretne mocsokban, szűk járatokban, a föld alatt melózni. Vannak azonban olyan helyzetek, sőt, országrészek, ahol nem az a kérdés, hogy hol szeretnénk dolgozni, hanem az, hogy elmegyünk-e a bányába dolgozni, vagy sehol sem dolgozunk.
Ilyen hely az észak-amerikai North Country is, ahol a magyar nyelven "Kőkemény Minnesota" címen megjelent film játszódik. A film már megjelent dvd-n, és mindenkinek érdemes megnéznie, mert érdekes dráma, de kiválóan lehetne elemezgetni is, mert a nőket érő erőszak, elnyomás sok változatát bemutatja. Bár a fő szál elsősorban Josey Aimes, a fiatal, kétgyerekes anyuka küzdelme először egy állásért, és hogy végre saját maga tarthassa el a gyerekeit, majd az új állásában méltóságának megtartásáért, végül a volt munkaadói ellen indított szexuális zaklatási per megnyeréséért. (Már most eláruljuk: sikerül neki, mert azért ez mégiscsak egy amerikai film.)
Ugyanakkor érdekes megnézni az apa-lány, anya-lány kapcsolatot, annak alakulását: miként próbálják rábeszélni a nőt, hogy térjen vissza az őt többször megverő férjéhez (mert "biztosan csak részeg volt" - mintha ez mentség lenne), az apja, amikor megtudja, a lányát megverte a férje, rögtön azt kérdezi: "Miért, megcsaltad?" - mintha ez mentség lenne a verésre... Az apának, ahelyett, hogy örülne, hogy lánya már nem lóg a szülei nyakán és sikerült állást találnia, kínos, hogy lánya ott dolgozik, ahol ő. Az anya is természetellenesnek tartja, hiszen "Apád a bányában dolgozik, én meg itthon vagyok. A nők dolga ez: hogy ellásák a családot." Inkább vállalnák, hogy eltartják őt két gyerekével, mint hogy ugyanott dolgozzon, ahol az apja - és persze ugyanolyan jól keressen. Az is érdekes, hogy az apa-lánya kapcsolat akkor "javul meg", amikor az anya már átáll lánya oldalára, és emiatt elköltözik otthonról és kivesz egy szobát egy motelben. Az apa hazaér, és csak egy levelet talál, mosatlan ruhái ugyanott hevernek, ahol hagyta őket. Ezután elmegy könyörögni feleségének. Majd a bányászok gyűlésén felszólal, amikor nem hagyják szóhoz jutni a lányát.
Szegény lányt tehát nem a saját jogán hallgatják meg, hanem mert apu, aki évtizedek óta a bányában dolgozik, és kollégái valamennyire tisztelik, megvédi, melléáll, felháborodik, hogy kollégái milyen "udvariatlanok", hogy még csak meg sem hallgatják, pedig arra minden szabályzat szerint joga lenne. És hogy nem bánhatnak így a lányaikkal, feleségeikkel (vagyis ha nem a lánya lenne, csak egy nő, nem védené meg?) Az apa tehát úgy áll át a lány oldalára, hogy nem csorbul apai/férfiúi tekintélye, éppen hogy azt használja fel lánya megvédésére. Ugyanez az atyai gondoskodó szerep jelenik meg akkor, amikor a lány volt tanárának esik, megtudva, hogy lányát a középiskolai tanár anno megerőszakolta.
Már ennyiből is kiderült, hogy Joseynak a munkahelyi zaklatáson túl is bőven van tapasztalata a nők elleni erőszakból: otthonról az elnyomó apával, az iskolából a tanárral és a házasságából az erőszakos férjjel. Ennek ellenére kolléganői szerint "nem elég edzett", ezért kezd el lázadozni, amikor a férfi munkatársak a zaklatás legkülönfélébb módszereit vetik be nála is. Előzetes információ: ennél a cégnél kb. 10 éve dolgozhatnak nők a bányában, a számuk elég alacsony, nem véletlenül (bár a lány az itteni takarítói munkájával 6-szor annyit keres, mint hajmosóként).
Nyilvánvaló, hogy nem túl nőbarát munkahely ez, és ezért nemcsak a munkatársak, de pl. a szintén férfi személyzetis is minden tőle telhetőt megtesz. (Kedvencem: amikor a lány hozzá megy panaszra, elmondja neki, hogy ha rajta múlna, nem lennének itt nők, nem nekik való ez a hely, és csak azért lehetnek itt, mert az a hülye törvény megengedi, de közben a férfiaktól veszik el a munkalehetőséget, úgyhogy húzzák meg magukat.)
A többi nőt is zavarja persze, ha a féfi munkatársak műpéniszt raknak az uzsonnás-dobozukba, vagy nem biztosítanak nekik elegendő időt a vécézéshez, vagy trágár szavakat és ábrákat irkálnak róluk a falra, vagy feldöntik a mobilvécét, amikor benne ülnek, vagy szarral kenik össze az öltözőjüket, vagy folyamatosan beszólnak és kurvának tartják őket, vagy taperolják és meg akarják erőszakolni őket. (A zaklatás mindeme, egyre súlyosbodó formái mind előfordul velük.) Csak persze amikor a főszereplő úgy dönt, bepereli a céget, nem mernek mellé állni, érthető módon féltik az állásukat, hiszen - ahogy az ügyvéd is mondja - ez nem New York, ahol simán megnyernének egy ilyen ügyet.
Végül persze a film drámai (és legamerikaibb) jelenetében a nő mellé állnak, és így kerül sor az USA első csoportos keresetére szexuális zaklatás ügyben.
Merthogy a film valódi eseményeket dolgoz fel, a forgatókönyv alapjául Clara Bingham és Laura Leedy Gansler "Class Action" című könyve szolgált, amely Lois Jenson ügyét dolgozta fel. Lois volt az a nő, aki 1975 óta egy minnesotai bányában (nevezzük néven: Eveleth Taconite Co.) dolgozott, és az őt és kolléganőit érő folyamatos zaklatásokat megelégelve 1988-ban (!) beperelte a munkaadóit, mert azok nem védték meg őket. A per elég hosszadalmas volt, végül 1998-ban zárult le, azzal, hogy a cégnek minden munkatársát ki kellett képeznie a szexuális zaklatás témájából, valamint 15 panaszosnak összesen 3,5 millió dollár kártérítést fizettek ki. A Jenson versus Eveleth Taconite Co. ügynek nagy jelentősége van az amerikai jogtörténetben is, és precedensként szolgált a későbbiekben más szexuális zaklatás-ügyekben.
A 2005-ben készült filmet különben Niki Caro rendezte (korábbi filmje: A bálnalovas). Akit mindez nem győzött meg, az nézze meg Charlize Theron, Francis McDormand, Sissy Spacek vagy Woody Harrelson miatt.