Csak valami jól bevált dolog jöhet szóba. Az Európai képeskönyv remek lenne, de már – nem először – befejeztem itthon. Jöjjön hát a Hattyú, Kosztolányi tárcái, melyeket a Pesti Hírlapba írt hetente. Különös élmény, amikor a napi csavargás és múzeumjárás, a Times Square óriási reklámfényei és a felhőkarcolók nyakfájdító látványa után a Roosevelt Hotel-beli ágyra felmászva (miért ilyen magasak ezek az ágyak?), a hét párnát lepakolva és elrendezve (minek tesznek három óriási díszpárnát is a négy „normál” mellé?) egy-egy írást elolvasok a kötetből.
1921-27 között születtek, mindegyik egy-másfél oldal, s szinte mindegyik remek. Bármiről is ír, földrengésről vagy tudományos felfedezésről, egy régi kabátról vagy az évszakokról, a vámról vagy az első budapesti rádióállomásról, egy síró nőről a körúton vagy egy éjszakáról a mentőknél, bármilyen műfajban, riportban vagy kis színesben, portréban vagy karcolatban, remekmű.
Itt van belőle néhány:
A kisgazdák Balatonfüreden találkoztak, mely a szívbajosok régi, jótékony gyógyhelye. Nyáron a külföldi diplomaták Marienbadban tárgyaltak, az elhízottak fürdőhelyén, Karlsbad, a gyomorbetegek Eldorádója szintén nevezetes politikai találkozók tanúja volt. Nem tudom, hogy újabban a politikusok betegek-e, vagy maga a politika?***
A tavaszt láttam egyszer, az Azur-parton, hullámoskék ruhájában, csengettyűivel, s akkor megtudtam, hogy a tavasz francia.***
A nyarat is ismerem, római pálmák alól, sárga csöndjét, piros lármáját, s hiszem, hogy a nyár olasz.
A telet átéltem egy könyvben, melynek halk oldalain zúzmarás reggelek fehérlenek, szánok csilingelnek, s azóta nékem minden tél orosz.
De az ősz, ez a hosszú-hosszú, válni nem tudó, a miénk, s valahányszor idegen földön járok, ilyenkor mindig hazadobban a szivem, mert az ősz magyar.
Nem értem azokat, akik negyvenéves korukban húsz-, hatvanéves korukban negyvenéveseknek akarnak látszani… Az ifjúságban egyetlen érték van: a tapasztalatlanság. Ezt az isteni hiányt, ezt a boldog tökéletlenséget semmi sem adhatja vissza. Borzalmas elgondolni, hogy nem veszik el tapasztalatom, s mégis rugékonyan, frissen szemlélhetem a világot, melyben egyre kevésbé hiszek és a halált, melyben egyre jobban hiszek. Az öncsalásnak kevés ily buta módja van. Nyilvánvaló, hogy ez a kezelés is külsőleges. Akkor sokkal hatásosabb a két másik csodaszer, melyet már régen felfedeztek. Az egyik a pirosító, mely a vén arcot is fiatalnak hazudja, a másik pedig a bor, mely a szenvedés központját, a tapasztalatok raktárát, az agyat bódítja el, s pár órára valóban megállítja az időt.***
Egyedül vagyok. Nem, a telefonom itt van az asztalomon.
Legutóbb ezt írtátok