Elég régen voltam esküvőn, utoljára a magamén, de tényleg nem emlékszem, hogy valaha is tapsoltak volna a gyűrű felhúzása és a csók elcsattanása után az egybegyűltek. Most ez történt.
A költő-műfordító és társa, a sebészorvos meghívta barátait élettársi kapcsolatuk anyakönyvvezető előtti bejegyzésére – így hangzik a pontos és hivatalos szöveg.
És ez is történt.
Mendelssohn nászindulójának hangjára jöttek, s aztán minden úgy zajlott, ahogy szokott. Igen, minden okirat megvolt, s ők egybehangzóan kinyilvánították akaratukat, hogy együtt éljenek. Volt gyűrű és csók. S aztán megfordultak, felénk (különben ez az, ami az esküvőkben mindig zavart, márminthogy a „főszereplők”, akik meghívják családjukat, barátaikat, azoknak háttal ülnek...) és felcsattant a taps. Többen szipogtunk, meg voltunk hatva, na. De leginkább nevettünk, egyszerűen örültünk és boldogok voltunk, hogy átélhettük ezt velük.
Hát akkor most álljon itt az egyik kedves versem a költő most megjelent kötetéből:

Az az öröm, az nincs már, az az íz,
hogy meg lehet csinálni magamat,
Akármiből: margarinból, homokból,
A lényeg az, hogy az, ott én legyek.
Az az öröm, az nincs már. Leszerelték
a villamost, amivel sose mentem,
csak másnap akartam. Az a mozi,
ahova járni akartam, bezárt.
Volt sokminden, és annak most az íze
érett a számban; elemezhető.
De az az öröm nincs már, a cukorka
öröme kettéharapás előtt.