Lépcsők, folyosók, zegzugok, színesek és hangulatosak, s szól a zene. Nemcsak a tipikus párizsi tangóharmonikás játszik, néha egy főiskolás fiatal lány fuvolázik, máskor egy nagyzenekar karmesterrel koncertet ad, van, aki a hárfáját is lecipelte. De a leggyakoribb, hogy a szerelvénybe belép egy pasas, fekete nejlonba csomagolt húzós kocsival és trombitával, üdvözli az utasokat, és jó szórakozást kíván. Benyom egy láthatlan gombot a táskán, s a zenekari kíséret mellett fújni kezd. Aztán megköszöni a figyelmet és körbejár a pénzért.
A párizsi metró a leggyorsabb közlekedési eszköz, hiszen a város egyik végéből a másikba 20-25 perc alatt el lehet jutni. Csak hozzá kell számolni azt a még 5-10 percet, amit az ember a lépcsők mászásával tölt. Van, ahol háromszor 22 lépcsőt kell megmászni és párszáz méternyi folyosót végiggyalogolni, hogy az állomásra jussunk. S ez nekünk, turistáknak talán nem olyan megerőltető, mint mondjuk a kismamáknak a babakocsival vagy az idősebbeknek. Vagy az épp most érkező utasoknak az óriási bőrőndjeikkel. Nem szólva a kerekesszékesekről. Ugyan egyre több állomáson van már mozgólépcső, néha mozgójárda is, de a legtöbb helyen még nincs, és ha van is, nem teljesen visz le vagy föl. A régebbi típusú metrókocsik is elég szűkösek, kevés a kapaszkodó.
De a szag, az finom. Megtalálható ugyanez a budapesti kis földalattin. És persze a társaság is nagyon érdekes. Egy elegáns fekete úr diplomatatáskával épp most fejezi be az öltözködést és köti nyakkendőjét, egy fiatal lány elmélyülten festi a szempilláját, más a laptopján dolgozik, sokan telefonálnak, van, aki komótosan reggelizik, egy fiú kottáját maga elé tartva félhangosan énekel, és van, aki egyszerűen csak sír. Az egyik este a Pigalle-ról jövet egy fiatal lány hosszan igazított fejére egy mélyfekete hosszú loknis parókát. Egy másik csinos hölgy az utasoknak hátat fordítva egy ablak felé nézve egyfolytában igazgatta sminkjét, haját, kendőjét, végül a harisnyáját is elrendezte. Az ajtó felé fordult, s akkor derült ki, a vastag smink valószínűleg egy karakteres arcú férfit rejt.
Egyik hosszú utamon – Vaugirard – Abbesses – szerencsém volt egy csodálatos koncertet hallani. A képen (kicsit életlen) látható tarkán öltözött fekete férfiből jött a hang, valószínűleg a gyomrából, mert a szája csukva volt. A műsor a Summertime-tól az Örömódán át musicalslágerekig és népszerű klasszikus melódiákig terjedt, s a hangja olyan volt, mintha egy finom brácsa szólna. Fényképezőgépem sem zavarta. Mikor kiszálltam, mosolyogva megköszöntem, ő visszamosolygott, s a muzsikát félbeszakítva jó utat kívánt.