Grigorij Szokolov játszott a bécsi Konzerthausban, nem először, s nyilván nem utoljára.
Az egész terem félhomályban, csak fönn, a színpad fölött világít néhány lámpa, de azok is halványan. Bejön Szokolov, leül és elkezdi. Mozart f-dúr szonáta. Miért van az, hogy folyik a könny a szememből? Jobb lenne egyedül lenni, akkor átadhatnám magam a sírásnak, de most azért mégis itt ülnek körülöttem. Valami fáj és szép és szorít. Valami szomorú és néha derűs. Az egyik szonátát 19 évesen, a másikat huszonévesen írta. Amikor vége, Szokolov nem áll fel és nem megy ki és jön újra és fények és ünneplés, hanem ülve marad és kezdi a következőt. S amikor vége, néhányszor bejön, meghajol előre-hátra és kész. Arca mozdulatlan.
A második részben két Beethoven szonáta. Látom szemben a zongora mögött az anyát a lányával, már a szünetben megfigyeltem őket, annyira egyformák, csupán húsz év a különbség, az anya finom fehér blúzban és fekete kasmír kardigánban, a lány fekete harisnyában és halványlila pamutruhában, mindkettőn finom lánc és hasonló szemüveg. Szemben ülnek, kis fáziskéséssel teszik kezüket karba vagy a térdükre, elmélyülten figyelnek.
A végén egy orkándzsekis középkorú pasas egy szép csokor fehér rózsát visz a színpadra, elkerülik egymást, Szokolov olyan keveset van ott, nem hajlong, nincsenek fények, úgyhogy a pasi leteszi a virágot a székre. Szokolov visszajön, felrakja a zongorára (ezért nem látjuk mostantól, de ez nem is érdekes, hiszen amúgy is félhomály van), és jönnek a ráadások. Hat darab, rövidek, virtuózak. Közben feláll, kimegy, arca nem változik, nem látunk rajta örömöt sem, semmit. Nem tudom, hogy szerény-e vagy az egész ki van találva… Nem is érdekes. A fontos, hogy megtörtént a csoda, a zene történt velünk.