Leonard Cohen énekel

Áll egy férfi, kicsit görnyedten, soványan, lötyögő kétsoros öltönyben, begombolt szürke ingben, kalapban a színpad közepén, néha két kézzel fogja a mikrofont, néha leguggol és énekel. A számokat félbe-félbeszakítja, amikor levetett kalapját melléhez szorítva meghajol és megköszöni a hangszerszólókat, bemutatva újra meg újra zenészkollegáit és a vokálosokat.
Az első turné tizenöt év óta. És talán az utolsó – mondja, mert hát 74 éves vagyok, és azt gondolom, már nem lesz több.
Közben öt évet töltött egy los angelesi zen buddhista kolostorban. Talán vezekelt, talán harcolt a depresszió ellen, melyet korábban drogokkal és alkohollal próbált gyógyítani.
Igazán sosem gondoltam, hogy valaha „élőben” láthatom a nagyokat, Juliette Greco-t (huszonhat éves fiam meg is kérdezte, mikor újságoltam, Juliette Greco koncertre megyünk, és ki énekel?), Charles Aznavourt és Paul Ankát. De láttam őket és fantasztikus energiájukkal, sugárzásukkal, életerejükkel, profizmusukkal elkápráztattak.
Most meg itt van az a hang, mely elvarázsolt, ez a mély, szomorú hang, ez nem változott. S a sokat megélt férfit már színpadra lépésekor ünnepli a bécsi közönség. Állva, tapsolva fogadják és minden szám után óriási a siker.
Nincsen show, csak áll az idős, megtört férfi, és énekel. Igazi figyelemmel fordul a remek klarinétos-szaxofonos, Dino Soldo, a spanyolgitáros, Javier Mas, a billentyűs, Neil Larsen vagy a fő vokálos, Sharon Robinson felé.
És szól a Hallelujah, a Bird On A Wire, a Take This Waltz, a So Long Marianne, az Everybody Knows.
És magam sem tudom, miért lettem szomorú.