Amerikai jegyzetek 9.

Nem könnyű végiggondolni, hogy akkor hogy is van ez. Odafelé nyertünk, visszafelé elvesztettünk néhány órát az életünkből. És aztán, amikor ott vagyunk, milyen időszámítás szerint legyünk álmosak vagy frissek. És mikor újra itthon vagyunk, még néha mondjuk, most tulajdonképpen még csak… óra van. Még csak? Vagy már? Hová tűnik el az idő?
Miért hajtják be a szállodákban takarítás után kis háromszögbe a vécépapírt? És miért olyan vékony a papír, hogy azonnal kilyukad, amikor...?
Minden hotelben van vasalódeszka és vasaló?

Miért tesznek a félliteres poharakba kérés nélkül rengeteg jeget a vízhez?
Miért és hova száguldanak szirénázva Washingtonban a fényes, csillogó tűzoltóautók percenként?
Hogy lehet, hogy egy zongora magától zenél, és még a billentyűk is mozognak?
Miért csak férfiak ülnek a cipőpucolók bőrfoteljeiben újságot olvasva?
Mióta és meddig tüntet még a néni (?) nagy nejlonsátrában a Fehér ház mögött?

Remek ötlet esőre: a Metropolitan Múzeum ruhatárában egy tekercsből lehet leszakítani hosszú ernyőnek való nejlon védőtasakot, s így teszik az ernyőt a kabát mellé.
Vonatablakból: New York–Washington. Philadelphia felé. Az út mentén rozsdás víztartályok állnak hosszú fémlábakon. Egy udvar tele egymásra rakott roncskocsikkal. Raktárak, gyárépületek, villanytelepek, aztán a városhoz közeledve színesre festett emeletes házak, két ablaknyi egy ház, a bejárathoz kis lépcső visz, s az ajtó előtti teraszon színes ruhás fekete nők ülnek. Egy üres, lakókocsikkal körülvett városszéli vidámpark. A házak között kis templom fehéren fénylő bádogkupolával. Kerítés néküli temető az autóút mellett, a síremlékek mint elszórt, szétdobált kövek hevernek.
New Yorkban egy szálloda parkolójából nagyon kövér idős nénik harsány színekbe öltözve, baseballsapkával elektromos járgányaikon gurulnak ki.
Egy japán a Rockefeller Center előtt ül, s elmélyülten fényképezi mobiltelefonjával saját begipszelt karját.
Georgetownban a K streeten láttam a zsákos embert, értelmiségi pofa, fekete nadrág, üdvözült mosoly és egy nagy barna vászonzsákot cipel. Később minden nap látom, megy az utcán, néha megáll, nézelődik, aztán továbbmegy a zsákjával.
Magyar származású mikrobiológus professzor, New Yorkban él és tanít, portugál felesége egészen beleszeretett a magyar konyhába, vettek egy házat a Hűvösvölgyben, közel a Náncsi nénihez. Ott már megszokták, hogy egy pár a szomszédból elemlámpával megjelenik, és a kis piros fazekakból belakmároznak.
Két magas ház között foghíj. Parkoló, emeletes. Mintha egy nyitott polcon állnának az autók.

Schoenfeld Theater és a Winter Garden. Díszes, aranyozott stukkós századelejei épületek. Mármint a múlt század elejeiek. Itt léptek fel a Marx testvérek és Fred Astaire is. Mamma Mia és a Chorus Line. Nincs ruhatár, mindenki a kabátjával az ölében ül, s már félórával az előadás előtt ott vannak. Profi énekesek, a végén a taps nem szűnik. Hirtelen, teljes Abba-felszerelésben megjelennek a szereplők és még húsz perces ráadást adnak. A közönség tombolva ünnepel.
Washington, Renwick Galery, a Fehér Ház szomszédságában. A francia empire stílusú épület a Smithonian Múzeum része (ingyenes a belépés, mint a legtöbb washingtoni állami múzeumba), általában kézműves tárgyakat, ékszereket mutatnak be. Az emeleti nagyteremben több mint ötszáz indiánportré függ, George Catlin nevű festő 1830-36 között öt utazást tett, s ott készítette a portrékat. Most egy egészen különleges ékszerkiállítás látható, Ornament as art – avant-garde jewelry Helen Williams Drutt gyűjteményéből. Hihetetlen fantáziáról tanúskodnak a hordhatatlan (de nem is ezzel a céllal készült) gyűrűk, láncok, kitűzők, brossok. Van, amelyik ujjacskát vagy orrot ábrázol, vagy finom ezüstből szőtt cső a nyakbavaló. Van olyan vékony aranylánc, mely mintha egy hosszú, összegyúrt rágógumit formázna. De van lánc kihegyezett ceruzákból, homokórákból vagy apró villanykörtékből összeállítva. Az egyik teremben Beth Lipman Bankett című alkotása látható, óriás asztal, egymásra rakott tányérok, feldőlt poharak (összesen 400 tárgy), minden üvegből.
A New York-i MoMa (Museum of Modern Art) csak négytől ingyenes ma, nem is tudtuk, s mi fél négykor már odaértünk. A kedvezményt megkaptuk (36 dollárt spóroltunk). Olyan képeket láttam, amiket eddig csak albumokban. Itt van Picasso Avignoni kisasszonyok-ja, Rousseau Alvó cigánylánya (a sivatagi tájban lány fekszik gitárral, oroszlán szimatolja), Braque és Matisse, Van Gogh és kedvenc Miróm, Chagall 1910-es Én és a falum című képe, Kirchner berlini utcája, Chirico félelmet és melankóliát sugárzó üres terei (görög szoborfej, zöld labda, vörös gumikesztyű), Monet falnyi viziliomai, Brancusi, Leger, Malevitsch, Grosz és Otto Dix ( kövér orvos fehér ruhában fején tükör, ami fölötte a lámpában tükröződik), Klee, Magritte kalapos emberei, Oppenheim szőrme csészéje aljjal és kanállal, és persze az amerikai „klasszikusok”, De Kooning, Pollock, Rauschenberg, Andy Warhol, Rothko színes négyzetei, Jasper John Amerikai lobogó-ja. A múzeum tele, gyerekcsapatok ülnek a földön és hallgatják a vezetőt, kérdeznek, figyelnek.
A New York-i Zsidó Múzeum állandó kiállítása mellett most Andy Warhol tíz zsidó portréját is megnézhettük – Golda Meir, Einstein, Kafka, Marx testvérek, Freud, Sarah Bernhard, Gerschwin, Gertrude Stein, Brandeis. A New York Times kritikusa szerint: a zsidók ezt is túl fogják élni. A kiállítást jól el lehet majd adni Miaimiban és Tel-Avivban. Két félnapot eltöltöttünk a Metropolitan Múzeumban és az International Center of Photography-ban. Előbbi befogadhatatlanul óriási, sokan most épp a nagyon érdekes Courbet kiállítás (s a híres A világ eredete című kép) miatt jöttek. Utóbbit Cornell Capa alapította (nemrég halt meg). Barbara Bloom installációi rendkívül érdekesek voltak, saját képét tette bonbonra, karosszékra, fogröntgenképre, fehér ruha gombjaira, bélyegre, csészealjra. S egy szép gondolat: Ha valami eltört és van egy története, ettől a tárgy még szebb lesz. Ezért a törött dolgokat, kerámiákat arannyal pótolta, s így kihangsúlyozta a törés vonalát. Egy másik művész, Feldmann egyszerűen bekeretezte a világ száz újságjának címlapját 2001. szeptember 11-én.

A városban pompás szecessziós épületek bejáratai kukkanthatók meg, ilyen a Plaza Hotel (nincs emléktáblája Molnár Ferencnek), a Waldorf Astoria vagy a fotón látható French Building.

Kicsit irigykedtem az Osztrák Kultúrfórumra, nekik egy egész épület jutott, igaz, legendásan „sovány”, de többemeletes, és van könyvtára, színház- és kiállítóterme. A mi magyar intézetünk egy loft a Sohóban, s a munkatársak épp a Kulturális Évad szervezésén dolgoznak. Női szociofotósok a húszas-harmincas évekből, Zsolnay-gyűjtemény és Forgács Péter filmjei, Lajkó Félix és Kurtág koncert reprezentálja majd többek között a 2009-es évet New Yorkban.