A gyes-bölcsőde-stb. vita kapcsán írtam róla, hogy a legutóbbi felmérések eredménye, miszerint a magyarok leginkább a gyerektámogatások emelésétől várják a gyerekvállalási kedv fellendülését, csöppet sem meglepő egy nagyonis paternalista rendszerben gondolkodó társadalomban.
Mostanában mások is írtak erről, itt van pl. Jaksity György jegyzete. Maga a szöveg főleg arról szól, mi mindenben béna (szerintem ez találóbb szó, mint a fogyatékos) a magyar társadalom, szó szerint (is) megbénult. Az elején ír Jaksity arról, hogy milyen hamis a nemzetképünk, és hogy milyenek is vagyunk valójában. "Intoleránsak és empátiahiányosak, boldogtalanok és apatikusak vagyunk a kutatások alapján. Az értékválasztásaink szerint nem az Európai Unióhoz csatlakozott progresszív kelet-európai országok, hanem a legjobban elmaradt balkáni országok közé sorolódunk". Majd saját maga két évvel korábbi írását idézi, amivel sajnos még most is egyet lehet érteni - és Jaksity nem látja esélyét annak, hogy ez a közeljövőben megváltozzon.
"Egyben egyetértés van: a változásokat valaki másnak kell csinálni, nem magunknak. Mivel pedig mindenki így gondolja, nem marad senki, aki (valaki) más lenne, és a változásért tenni és áldozatot vállalni akarna. Nem meglepő módon nem is történik semmi."
Vagyis még mindig a paternalista szemlélet uralkodik nálunk. Szerinte - és ezzel a véleményével nincs egyedül, ezt politológusok is szokták hangsúlyozni - ennek gyökere a kádári társadalmi berendezkedés morális rendszerének továbbélésében van:
"Az ország igazi baja a több évtizede a mélyben munkáló és egyre erősebben megnyilvánuló társadalmi érték- és morális válság, amely valószinűleg a Kádár-rendszer azon logikájából fakad, amely tiltott, tűrt és támogatott. Ebből a tűrt szó értelmezése nagyon fontos, tudniillik ez nemcsak a bontakozó ellenzékiséggel, hanem a teljes társadalommal és annak devianciáival szemben kiépített elnéző „szülői", hogy ne mondjam paternális viszony volt, mely azon helyes felismerésen alapult, hogy így kifogható a szél a demokratikus mozgalmak vitorláiból anélkül, hogy a diktatúra erőszakosabb arcát kellene megmutatni. Ezzel azonban nemzedékek, beleértve a mai fiatalokat is, szocializálódtak a szabálykikerülésre (a legtöbb itt élő külföldi által megtanult első szavak egyike a kiskapu), ami a világon mindenhol elítélendő és elítélt, nálunk tűrt maradt, mi több: cool."
Sajnos csak egyetérteni tudok mindezzel, és Jaksityval együtt nem igazán tudom, mi lehetne a megoldás. Talán amikor majd Albánia szintjén leszünk, ráeszmélónk, mit és hogyan is kellett volna csinálni jó pár évvel ezelőtt.
A másik, a gyerektámogatási vitához kapcsolódó megállapításom, miszerint óriási különbség van az ideák, az emberekben élő társadalom-kép és a gyakorlati valóság között, egy újabb felmérésben is megmutatkozik. Ez a felmérés arról készült, büszkék-e a magyarok a magyarságukra, és ha igen, abból is mire különösen. Az derült ki, hogy egyfelől csökkent a hazájukra büszkék száma az elmúlt pár évben (bár szerintem a 40-ről 32%-ra való visszaesés nem olyan rémes), és már többen mondják, hogy "kevésbé tudok büszke lenni az országra, mint szeretnék". Másfelől viszont a megkérdezettek háromnegyede szívesebben lenne magyar, mint bármely más ország állampolgára, és egyharmaduk szerint Magyarország követendő példa (ki számára vajon?) , és szerintük jobb ország, mint a legtöbb másik. Ráadásul ezzel a legkevésbé a fiatalok és a budapestiek értenek egyet, akik viszont országos viszonylatban nyilván a legjobb helyzetben vannak. Bruhaha. Szóval csökkent a büszkeség, de még mindig bennünk van - olyan dolgok miatt is, amik amúgy egyáltalán nem reálisak büszkeség-alapnak. Itt van pl. a "magyar tudósok sikeressége" (89% egyetértésével) - hát nem tudom, az ún. "magyar Nobel-díjasok" mit szólnának, hogy az az ország büszke rájuk, amely esetleg anno elüldözte őket - hiszen nagy részük nem Magyarországon érte el sikereit, sőt, életét is annak köszönheti, hogy elhagyta hazáját. (Ezt Jaksity is megemlíti a hamis nemzeti önkép kapcsán.) Vagy a magyar konyha (86%). Könyörgöm, hol híres manapság a magyar konyha? Egyáltalán, mit értünk magyar konyha alatt? Továbbra is a csirkepaprikást vagy a pörköltöt? Mert szerintem világviszonylatban ezek egyáltalán nem a konyhaművészet csúcsai már régóta. Vagy: a magyar képzőművészet és irodalom képviselői a világ élvonalába tartoznak. Csak erről talán a világ nem is tud. Ez azért elég nagy öncsalás, ha ilyenekre alapozzuk nemzeti büszkeségünket. Nem azt mondom, lehetünk büszkék irodalmunkra, de ne gondoljuk, hogy azt világszinten (el)ismerik. És a kedvencem a "magyar nők a legszebbek", amivel 71% egyetért. Na ennél nagyobb hülyeséget... Innen csak egy lépés "a svájciak precízek, a franciák sármosak, a skótok smucigok" nemzeti szintű általánosítás. Persze ha megfelelően értelmezem, akkor még igaz is lehet, sőt, talán sokan külföldön ezt ismerik hazánkból a legjobban: a magyar pornóipart és prostituáltakat. De erre én nem lennék büszke.
Nagyonis egyetértek ezzel az értelmezéssel - és már megint előjön ugyebár a tudatlanság, tájékozatlanság:
"Hankiss Elemér szerint ez a kettősség, a túlzó büszkeség és a szégyenérzet jelenléte a társadalomban a tájékozatlanságból fakad. A magyarok nem ismerik a világot, keveset utaznak, nem vállalnak külföldön munkát. A lengyelek például sokkal bátrabban mennek Nyugat-Európába dolgozni. - Félünk az ismeretlentől, félünk a világtól - mondja Hankiss Elemér. (...) Szerinte szükség van ezekre a kollektív értékekre, a baj csak az, hogy évtizedek óta nem változtak."
És hozzátenném: ha ennyire képtelenek vagyunk akár a múltunkkal (ld. ügynökügyek kezelése/kezeletlensége), akár a jelenünkkel, a társadalmi valósággal szembenézni, akkor a hamis önkép sem fog megváltozni.
Legutóbb ezt írtátok