Amerikai jegyzetek 6.
A Park Avenue és a 47. utca sarkán két rendőrautó között taxi áll, ablaka betörve, oldalán golyónyomok és vér. Senki nem bámészkodik, talán megszokott a látvány. Csak filmet forgatnak.
New Yorkban 1970 óta sárgák a taxik. Több mint ötvenezer taxisofőr vezet, s hogy pontosan ki, azt is megtudhatjuk. A plexilappal elválasztott fülke hátsó részén, egy azonosító kártyán szerepel a vezető neve, száma. Kicsit lejjebb a taxitévé monitorján jelenik meg a fizetendő összeg, s választhatunk, kártyával vagy készpénzzel fizetünk-e. Washingtonban még zónák szerint kell fizetni, bár hamarosan ők is átállnak a kilométer utáni fizetésre. A monitoron nézhetjük a taxitévé műsorát, hálistennek ki is lehet kapcsolni. Időjárás, hírek, reklámok. Mohamed Yusuf olyan sofőr, mint az Éjszaka a földön című filmben, alig beszél angolul, nagyon rosszul vezet, percenként lép a fékre, és persze fogalma sincs, honnan jöttünk. Van, aki összetéveszti Ausztriát Ausztráliával (trikó Bécsben: nálunk nem élnek kenguruk), van, aki tájékozottabb, szerinte Ausztria fővárosa Prága, de olyan is, aki rögtön Schwarzeneggert és Waldheimet említi.
A forgalom óriási, az egyirányú utakon négy-öt sávban mennek az autók, taxik, buszok, óriási limuzinok, és a legújabb divat, a biciklitaxik. Merészen kerekeznek, fütyülnek, kiabálnak egymásnak, s hívják az utasokat. Próbálkoztunk a metróval is, bár a jegy vásárlása eléggé komplikált. Aztán az automata nem akart beengedni. Mégis megérte, gyors és napközben veszélytelennek tűnt. Washingtonban egy esős napon a Smithonian metroállomás kijáratánál két rendőrautó áll, s csak apránként engedik le az eső elől fedett helyre menekülő turistákat, hogy lenn ne legyen torlódás. Egy mosolygós fiatal rendőrnő lovagol fönn, később látjuk a kis utánfutót egy rendőrautó mögött a tartalék lovakkal.
Ha nem taxival megyünk (ami nagyon olcsó), buszozunk. A busz gyakran jár, végig a Madison Avenuen (is). Nincs könnyű dolga a buszvezetőknek, akik gyakran feketék és nők. Bizony merészen és ügyesen kell lavírozni a szemtelen taxisok között.
Gyalogosan meg a közlekedési lámpák jelzik, hogy hány másodperc alatt kell átérnünk a másik oldalra, szedjük a lábunkat, van, ahol csak húsz másodpercünk van. Átsétálunk a hídon Brooklynba – a Brooklyn-Bridge a leghosszabb és a legmagasabb híd volt a tizenkilencedik században, 14 évig épült, 1883-ban adták át, ez volt a világ első acélból készült függőhídja. Tervezője, Roebling az építkezés alatt meghalt egy balesetben, a munkát fia vette át. 45 méter magasan vagyunk a víz felett, s mellettünk, kicsit lejjebb két sávban fut a forgalom. A faborítású gyalogjárda középen fut, egy fekete lány zavartalan üldögél és horgol a padon. Külön sáv van a kerékpározóknak. Nem sokat látunk belőlük, pedig vannak bicikliutak, a magyar kultúrintézet munkatársai is így közlekednek. A hídról gyönyörű a kilátás visszanézve Manhattanre. Brooklynba átérve hatalmas épület fogad, a Jehova tanuinak központja, a The Watchtower (Őrtorony) füzetüket több mint tíz millió példányban több mint száz nyelven osztogatják az utcákon és teszik a postaládákba. A házon a felirat: Minden nap olvasd a szent bibliát.
Szeretem a közlekedési csomópontokat. Gyerekkoromban a Déli pályaudvar mellett laktunk, ahol a vonat bemegy az alagútba. Azóta valahogy mindig szeretek pályaudvaron, repülőtéren, kikötőben lenni. Mindkét amerikai pályaudvar lényegesen különbözik a pesti Keletitől vagy a Nyugatitól. Itt nem látni papundeklin alvó hajlékatlanokat, bóvliárusokat és szemetet. A washingtoni Union Station épületében több mint száz üzlet, étterem található. Az egyik ajándékboltban gyönyörű üvegtárgyakat, finom ékszereket is vehetnénk. A new-york-i Grand Central Terminalon, mely a Park Avenuet zárja le, s ahol többek között Hitchcock is forgatott, az amerikaiak több mint a fele már megfordult. Csarnoka a világ talán leghosszabb terme, 143 méter hosszú. Plafonján 2500 apró égő rajzolja ki az állatöveket. 1871-es megnyitása óta folyamatosan bővítették. Rengeteg helyen lehet enni, kínaitól a mexikóiig, önkiszolgálótól az elegáns éttermekig. New York egyik népszerű helye, az Oyster Bar is itt található, némi várakozás után kapunk is asztalt. Nehéz választani, a kézzel írott óriási lapon friss, aznap fogott halakat, rákokat, és persze osztrigát kínálnak. A széles boltívek alatt egyszerű, piros kockás abroszok, remek borok, óriási hangzavar.
A pályaudvarokhoz tartoznak a hordárok. Itt még ugyanis vannak. Néhány dollár ellenében gondoskodnak csomagjainkról, s még a „hivatalos” beszállási idő előtt bekísérnek a vonathoz, s azt ajánlják, válasszuk a „csendes vagon”-t, ahol a tábla szerint még mobiltelefonon sem szabad beszélni. Így is teszünk, és érdekes módon az emberek tényleg betartják, kiszaladnak, ha megszólal a telefonjuk.
Egy esős hajózás a Potomacon Washingtonban. Nincs más utas, csak mi, kinn esik az eső, a Watergate ház meg a Kennedy Center a parton, a Lincoln és Jefferson Memorial a parkban, elhajózunk egy teljesen rozsdás, gazbenőtte hídroncs alatt, jól emlékszem, hogy Újpestről megy egy hasonló a Dunán, de hova is... Visszanézve látjuk, vonat közlekedik rajta.
New Yorkban 1970 óta sárgák a taxik. Több mint ötvenezer taxisofőr vezet, s hogy pontosan ki, azt is megtudhatjuk. A plexilappal elválasztott fülke hátsó részén, egy azonosító kártyán szerepel a vezető neve, száma. Kicsit lejjebb a taxitévé monitorján jelenik meg a fizetendő összeg, s választhatunk, kártyával vagy készpénzzel fizetünk-e. Washingtonban még zónák szerint kell fizetni, bár hamarosan ők is átállnak a kilométer utáni fizetésre. A monitoron nézhetjük a taxitévé műsorát, hálistennek ki is lehet kapcsolni. Időjárás, hírek, reklámok. Mohamed Yusuf olyan sofőr, mint az Éjszaka a földön című filmben, alig beszél angolul, nagyon rosszul vezet, percenként lép a fékre, és persze fogalma sincs, honnan jöttünk. Van, aki összetéveszti Ausztriát Ausztráliával (trikó Bécsben: nálunk nem élnek kenguruk), van, aki tájékozottabb, szerinte Ausztria fővárosa Prága, de olyan is, aki rögtön Schwarzeneggert és Waldheimet említi.
A forgalom óriási, az egyirányú utakon négy-öt sávban mennek az autók, taxik, buszok, óriási limuzinok, és a legújabb divat, a biciklitaxik. Merészen kerekeznek, fütyülnek, kiabálnak egymásnak, s hívják az utasokat. Próbálkoztunk a metróval is, bár a jegy vásárlása eléggé komplikált. Aztán az automata nem akart beengedni. Mégis megérte, gyors és napközben veszélytelennek tűnt. Washingtonban egy esős napon a Smithonian metroállomás kijáratánál két rendőrautó áll, s csak apránként engedik le az eső elől fedett helyre menekülő turistákat, hogy lenn ne legyen torlódás. Egy mosolygós fiatal rendőrnő lovagol fönn, később látjuk a kis utánfutót egy rendőrautó mögött a tartalék lovakkal.
Ha nem taxival megyünk (ami nagyon olcsó), buszozunk. A busz gyakran jár, végig a Madison Avenuen (is). Nincs könnyű dolga a buszvezetőknek, akik gyakran feketék és nők. Bizony merészen és ügyesen kell lavírozni a szemtelen taxisok között.
Gyalogosan meg a közlekedési lámpák jelzik, hogy hány másodperc alatt kell átérnünk a másik oldalra, szedjük a lábunkat, van, ahol csak húsz másodpercünk van. Átsétálunk a hídon Brooklynba – a Brooklyn-Bridge a leghosszabb és a legmagasabb híd volt a tizenkilencedik században, 14 évig épült, 1883-ban adták át, ez volt a világ első acélból készült függőhídja. Tervezője, Roebling az építkezés alatt meghalt egy balesetben, a munkát fia vette át. 45 méter magasan vagyunk a víz felett, s mellettünk, kicsit lejjebb két sávban fut a forgalom. A faborítású gyalogjárda középen fut, egy fekete lány zavartalan üldögél és horgol a padon. Külön sáv van a kerékpározóknak. Nem sokat látunk belőlük, pedig vannak bicikliutak, a magyar kultúrintézet munkatársai is így közlekednek. A hídról gyönyörű a kilátás visszanézve Manhattanre. Brooklynba átérve hatalmas épület fogad, a Jehova tanuinak központja, a The Watchtower (Őrtorony) füzetüket több mint tíz millió példányban több mint száz nyelven osztogatják az utcákon és teszik a postaládákba. A házon a felirat: Minden nap olvasd a szent bibliát.
Szeretem a közlekedési csomópontokat. Gyerekkoromban a Déli pályaudvar mellett laktunk, ahol a vonat bemegy az alagútba. Azóta valahogy mindig szeretek pályaudvaron, repülőtéren, kikötőben lenni. Mindkét amerikai pályaudvar lényegesen különbözik a pesti Keletitől vagy a Nyugatitól. Itt nem látni papundeklin alvó hajlékatlanokat, bóvliárusokat és szemetet. A washingtoni Union Station épületében több mint száz üzlet, étterem található. Az egyik ajándékboltban gyönyörű üvegtárgyakat, finom ékszereket is vehetnénk. A new-york-i Grand Central Terminalon, mely a Park Avenuet zárja le, s ahol többek között Hitchcock is forgatott, az amerikaiak több mint a fele már megfordult. Csarnoka a világ talán leghosszabb terme, 143 méter hosszú. Plafonján 2500 apró égő rajzolja ki az állatöveket. 1871-es megnyitása óta folyamatosan bővítették. Rengeteg helyen lehet enni, kínaitól a mexikóiig, önkiszolgálótól az elegáns éttermekig. New York egyik népszerű helye, az Oyster Bar is itt található, némi várakozás után kapunk is asztalt. Nehéz választani, a kézzel írott óriási lapon friss, aznap fogott halakat, rákokat, és persze osztrigát kínálnak. A széles boltívek alatt egyszerű, piros kockás abroszok, remek borok, óriási hangzavar.
A pályaudvarokhoz tartoznak a hordárok. Itt még ugyanis vannak. Néhány dollár ellenében gondoskodnak csomagjainkról, s még a „hivatalos” beszállási idő előtt bekísérnek a vonathoz, s azt ajánlják, válasszuk a „csendes vagon”-t, ahol a tábla szerint még mobiltelefonon sem szabad beszélni. Így is teszünk, és érdekes módon az emberek tényleg betartják, kiszaladnak, ha megszólal a telefonjuk.
Egy esős hajózás a Potomacon Washingtonban. Nincs más utas, csak mi, kinn esik az eső, a Watergate ház meg a Kennedy Center a parton, a Lincoln és Jefferson Memorial a parkban, elhajózunk egy teljesen rozsdás, gazbenőtte hídroncs alatt, jól emlékszem, hogy Újpestről megy egy hasonló a Dunán, de hova is... Visszanézve látjuk, vonat közlekedik rajta.
Legutóbb ezt írtátok