Jane Birkin

Európai turnéra indul a 61 éves Jane Birkin. A párizsi Latin negyedben él, egyedül egy kövér macskával és Dórával, a bulldoggal, s szorgalmasan írja a dalokat.
Persze, mint mindig, először Serge Gainsbourg-ról faggatták, akivel több mint tíz évig élt együtt. „Hogy milyen gyakran jut eszembe? Hát mindig, ha kérdeznek róla” – válaszolja kicsit ironikusan. Sosem érdekelte a hagyományos értelemben vett férfiszépség. Serge orosz zsidó volt, melankólikus és humoros. Ez a legfontosabb, a humor és a történetmesélés képessége, ezért szereti Chaplint és Woody Allent is. Vonzó egy férfiban, ha okos, például imádja nézni David Attenborough sorozatát, mondjuk a denevérek életéről, csodálja Bernstein intenzitását vagy a filmrendezők kreativitását.
1969-ben egyszerre lettek híresek Serge Gainsbourg-ral a Je t’aime (moi non plus) című dallal, amit akkoriban csak „énekelt baszásnak” hívtak, s világszerte – kalózkiadásokon – a házibulik kedvelt száma lett. Sok országban betiltották, maga a pápa is helytelenítette.
Az angol Jane Birkin negyven éve él Párizsban (annak idején azért ment oda, hogy megtanulja a nyelvet, és sok pralinét ehessen), de még mindig hiányolja a franciákban a brit szívélyességet. Ugyan az angolok szarkasztikusak, de ez része a természetüknek, ezt élvezi. Példaként a változtathatatlan természetre elmondja a skorpió és a béka meséjét, amikor a skorpió arra kéri a békát, vigye át a vizen. Hogyisne, majd a hátamba marsz. Dehogy marok, hiszen akkor mindketten elsüllyednénk. Elindulnak, s az út felénél a skorpió belemar a békába. Ugye mondtam… Bocsánat, de van valami, ami erősebb nálam. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.
A szexuális felszabadítás ikonjának számító színésznő a Nagyítás című filmben meztelenül játszott. Unokatestvére volt Carol Reed (A harmadik ember rendezője), ő vitte el egy filmstúdióba. Ott téblábolt, s kérdezték, van-e kedve szerepelni, ha igen, írja fel a nevét nagy betűkkel a falra. Felírta, de a rendező rászólt, még nagyobb betűvel írja, megtette, de az sem volt elég. Ekkor elsírta magát, mire Antonioni azt mondta, csak azért történt mindez, hogy a tűrőképességét próbára tegye. Kapott két oldalt, tanulja meg kívülről, s figyelmeztették, teljesen meztelenül kell majd játszani. Hazament, férje (John Barry, komponista, a James Bond filmek zeneszerzője) kinevette: Te, aki az összes lámpát lekapcsolod, ha ágyba mész, te fogsz levetkőzni… Kár, mert Antonioni a legnagyobb rendező a világon. Már csak azért is megcsinálom – gondolta.
Nem akarta, hogy lássák a melleit, persze nem is volt mit, nem volt semmi mellem – mondja kuncogva. A film, amelyben Birkin egy kis szerepet játszott csupán, óriási siker lett, Cannes-ba az anyját küldte el megnézni, mert akkor már állapotos volt.
1968-ban találkozott Serge-gel, akit épp Brigitte Bardot hagyott el – őt meg a férje. Boldog éveket töltöttek együtt, hihetetlen népszerűek voltak, csak utólag jött rá, hogy tulajdonképpen báb volt, nem volt önálló akarata. Miután elhagyta Serge-t, emancipálódott.
Három lánya van, Charlotte moziszínésznő (most épp főszerepben látható az Igen, akarom? című francia filmben), Lou színházban játszik (a képen velük látható), Kate fotográfus lett. Ők már igazi emancipált nők, saját élettel, önállóan, okosan élnek, senkitől sem függenek.
Jane hat éve él egyedül, saját dalait énekli, koncertezik, filmet csinál.
„Sok évembe került, hogy megtanuljak magam lenni, s aztán az ember hirtelen érszreveszi, nincs idő, túl öreg lett” – mondja keserűen. Hatvan fölött az ember már nem számít, nincs már versenyben, de nem is kell harcolnia – ez is egy felszabadulás. De azért bosszantó, hogy még mindig a férfiak döntenek arról, kiket mutatnak az újságokban, ő belőle már biztos nem lesz címplap.
Nem volt igaza, a Die Zeit mellékletében hosszú interjút készítettek vele, és fanyar, különleges arca most borítóra került.
(Filmjei közül: A medence 1968, Ahova lépek, ott fű nem terem 1974, Halál a Níluson 1978, Nyaraló gyilkosok 1982, Földi szerelem 1984, Apus emlékei 1990, A szép bajkeverő 1991, A nap királynője 2001)