A hétvégén két filmet is láttam, amiből az egyiket szívből ajánlom is mindenkinek.

Na nem az Elizabeth: Az aranykor-t. Az első rész (csak szimplán Elizabeth) emlékeim szerint még sokkal inkább árnyalt volt, mind történelmileg, mind a jellemábrázolást tekintve. Ez a film viszont beéri azzal, hogy afféle klasszikus kosztümös film legyen, digitális technikával megspékelve (tengeri csatajelenetek), ráadásul időnként egészen furán lelassul (néha a kép is, de legtöbbször a történetmesélés), túl részletezett, miközben mégsem tudunk meg többet az emberi részletekről, szándékokról. És van benne néhány kifejezetten zavaróan rossz jelenet: Erzsébet fehér ruhában forog, meg ilyesmik.

Az Erzsébet-Stuart Mária kapcsolathoz, amiről színdarabok is születtek, szintén nem tesz hozzá semmit. Tulajdonképpen a film alapján érthetetlen is, miért szenved annyira Erzsébet attól, hogy el kell rendelnie a "skótok királynője" kivégzését, mikor az meg összeesküvést szőtt ellene. A spanyolokat meg fanatikus őrülteknek mutatja be - hehe, szeretnék már látni egy spanyol filmet a nagy Armadáról és erről a korszakról...

Tekintve, hogy a film Az aranykor alcímet viseli, az, ami engem leginkább érdekelt volna, pont kimaradt: ahol az előző film befejeződött, vagyis Erzsébet királynővé válásától hogy jutott el odáig, ahol a második rész kezdődik. Szerintem sokkal érdekesebb, hogyan tanul bele valaki ebbe a "mesterségbe", hogyan választja ki a bizalmasokat, hogyan bánik velük, stb. Vagyis hogyan válik királynővé. Ezekről semmi sem derül ki, egyedül Walsinghamat látjuk, mint öreg tanácsadóját. A film az angol-spanyol ellentéten (konkrétan a háborún) kívül a szerelmi szállal foglalkozik csak, ami viszont elég mulatságos, tekintve, hogy ez az egész Erzsébet-Sir Walter Raleigh love-story kevéssé megalapozott. A filmben további hibák is előfordulnak, erről a Guardianben is írt egy történész.

Egyszóval: aki a témában jót akar látni a témában, nézze meg a két részes (tévé)filmet Helen Mirrennel (aki remekül játssza ezt a királynőt is, a több évtized történetét átfogó filmben), én legutóbb a Hallmarkon láttam.

A másik filmet viszont tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. A Persepolisról előzőleg már egészen különböző emberektől hallottam jókat (olyanoktól, akikről nem is gondoltam volna, hogy fekete-fehér rajzfilmeket néznek meg moziban :)). És a véleményüket én is csak osztani tudom: nagyon klassz film, mulatságos és szomorú és elgondolkodtató egyszerre. Marjane Satrapi, Franciaországban élő iráni nő saját élményeit dolgozta fel fekete-fehér képregényben, amiből aztán most filmet csináltak, szintén az ő közreműködésével. A film egy kislány (majd kis- és nagykamasz, végül fiatal felnőtt) szemszögéből mutatja be, milyen életet éltek a teherániak a Sah idején, majd a forradalom, és a háború alatt. Látjuk, hogyan szűkülnek be az életlehetőségek, akár csak a szórakozás szintjén: a film a Bee Gees és ABBA lemezek szabad csereberéjével kezdődik és a házibulik rendőri ellenőrzéséhez jut el. Marjane ezután külföldre kerül (a szülei jobbnak látják, hogy elküldjék Teheránból), de a film nem lesz kevésbé érdekes, amikor a bécsi egyetemi évekről esik szó, az iráni lány magányosságáról és kirekesztettségéről, vagy éppen (nagy kedvencem volt!) az első szerelem utáni első csalódás nagyon mulatságos képi ábrázolásáról. És akkor még nem beszéltem arról, milyen jófej a családja, főleg a szókimondó nagymamája! Aki kedvet kapott hozzá, annak azt ajánlom, mindenképp feliratosan nézze meg, a francia eredeti szinkronjai ugyanis nagyon jók: Marjane-nak és anyjának egy színésznő anya-lány páros, Catherine Deneuve és Chiara Mastroianni kölcsönzi a hangját, a jázminillatú nagymamáét pedig Danielle Darrieux "alakítja". A film különben elnyerte idén a cannes-i fesztivál zsűrijének nagydíját. Jövő februárban meg lehet drukkolni neki, mert a franciáknak ez az animációs versenyfilmje az Oscaron.