A Volkstheater mögötti lejtős utcáról néhány lépcső visz lefelé. Bellaria Mozi. A falakon híres színészek képei, Zarah Leander, Marlene Dietrich, Paula Wessely, a Hörbiger család, Rökk Marika. Egy sor lila zsöllye a fal mellett.
Az élő nosztalgia. 1968 óta várja törzsközönségét, akik nemcsak filmet nézni, de beszélgetni, színészképeket cserélni, és alkalomadtán híres színészektől autogrammot kérni is jönnek.
De ha csak maguk vannak, akkor sem unatkoznak. Felidézik régi emlékeiket, emlékeznek a hajdani filmcsillagokra s újra megnézik valamelyik régi kedvenc fekete-fehér filmjüket.
A mozi még néha külföldi vendégektől is kap érdeklődő leveleket: vajon mit játszanak, amikor ők épp a városban lesznek.
Minden nap négykor és hatkor régi német vagy osztrák filmeket vetítenek, mint például Rosen in Tirol (Tirol rózsája) Geza von Bolvarytól 1940-ből, főszereplője Johannes Hesters, aki még százévesen is koncertet adott, és Hans Moser, a régi közönségkedvenc.
Esténként új művészfilmeket is vetítenek, s most sorozatot kezdtek Wiener Opernkino címmel, melynek keretében klasszikus operafilmeket mutatnak be.
A moziról és törzsközönségéről dokumentumfilm is készült. Douglas Wolfsperger Kino Bellaria: So lange wir leben c. filmje remekül mutatja be azokat a különleges embereket, akik hetente jönnek a Bellariába.
A régi filmek rajongói még a lakásukba is beengedték a rendezőt, s így egészen furcsa, szomorú és magányos életeket ismerhetünk meg. Vera, az idős nyugdíjas évek óta konzerveken él, hogy a napi-heti mozijegyrevalót megspórolja. Meg is mutatja a felhalmozott készletet. Egy gondosan kifestett testes idős hölgy füttyművésznőként szerzett nevet magának. Egy halkszavú parókás férfi negyven éve él gyanúsan szoros kapcsolatban fiatalos mamájával, s járnak együtt a Bellariaba. Herr Mosch büszkén meséli, hogy milyen örömöt szerez neki, hogy zsöllyetársnője körmeit vághatja, lévén pedikűrös.
Egy csapat idős hölgy és úr, akik még felöltöznek, ha moziba mennek. Mindenki játszik valamit, van, aki az örök fiatalt, lófarokkal és bőrmellényben, van, aki szőkére festett hajjal, napszemüvegben, boával a dívát, s van, aki kopottas perzsabundában az egyszerű háziasszonyt. Aztán elkezdődik a vetítés, nem zavarja őket a régi, szakadt kópia, a recsegő hang. Leander haldoklása vagy Rökk Marika csárdása közben, a sötét teremben mindannyian egyenlőek.
Egyszer meglátogatta a mozit Karl Schönböck, a harmincas évek népszerű bonvivánja. A hölgyek izgatottan várták. S a színész közönségével együtt beült a moziba, ahol megnézhette magát, mint fregattkapitányt egy filmben, amit hatvan éve nem játszottak. Az autogrammosztásnál kicsit megviseltnek látszott, mint aki fiatalkori énjével nézett az imént szembe. Néhány hónappal a látogatás után, kilenvenegynéhány éves korában meghalt Münchenben.
A Bellária-kör – ahogy a dokumentumfilmes fogalmaz – féllábbal a sírban van. De utolsó pillanatukig ragaszkodnak a rituális mozilátogatáshoz.

Most nem régi filmet vetítenek, a majdnem kétszáz fős terem üres a Paris, je t’aime c. film alatt. Egyedül vagyok? – kérdem a pénztárosnőtől s a fiatal főnöktől. Nem, mi is itt vagyunk – felelik.
A függöny elhúzódik – bizony, itt még van függöny, nincs reklám, kezdődik a film.
Amikor kimegyek, látom, hogy a mozi bejárata mellett egy kis ajtó nyitva, belátni a vetítőbe, hosszú hajú fiatalember tekeri vissza a gépen a filmet. Ő is a régi filmek rajongója, s a kis ablakon át mindegyiket végignézi.