Augusztus elején 89 éves korában meghalt Anja Lundholm írónő. Tudom, nem sokat mond ez a név, de talán érdemes röviden megismerni ennek a nehéz sorsú írónőnek az életét.
Önéletrajzi regénye „Rendezett viszonyok” címmel jelent meg, ami életrajza ismeretében meglehetősen keserűen hangzik. Gyerekkora és élete ugyan rendezett volt, de ez a rend tele volt félelemmel. Apja, a náci párt tagja, otthon valóságos zsarnok. Anyja zsidó. Hitler győzelme után apja egyre lelkesebb lett. Anyja 1938-ban öngyilkosságot követett el. Az 1918-ban született lány apjával Berlinbe költözött és ott tanult, amíg 1941-ben Olaszországba menekült a faji törvények elől, mivel ő félzsidónak számított.
Rómában csatlakozott egy ellenállócsoporthoz, ezért 1943-ban a Gestapo bebörtönözte, majd Ravensbrückbe vitték. Erről a korszakról szól 1988-ban megjelent könyve, „A pokol kapujában”. Amikor a megszálló csapatok a táborhoz közeledtek, a nácik a foglyokat halálmenetre indították. Sikerült megszöknie és elérte az angol csapatokat. A háború után egy svéd üzletemberrel kötött házasságot, de a kapcsolat csak rövid ideig tartott. Ekkor időközben nácítlanított apja újra beavatkozott lánya életébe: az egyedülálló anyától mindkét gyerekét elvetette. Anja az ötvenes évek óta szklerózis multiplex betegségben szenvedett.
1966-ban kezdődött írói karrierje, „Fél és fél” címmel írta meg emlékeit a háború előtti idők Berlinjéről. 1991-ig ez az önéletrajzi regénysorozat nyolc kötetessé nőtt, s megszerezte szerzője számára az irodalmi elismeréseket.(Erich-Maria-Remarque-Béke-díj, Goethe-plakett szülővárosától, Frankfurttól).

A 84 éves amerikai írónő, Paula Fox Brooklynban él.
Hosszú interjú jelent meg vele a Die Zeit kulturális mellékletében. Vékony, fekete pulóveres, kortalan. Hangja mély, szinte egy New York-i bárban vagy jazzklubban érezzük magunkat, mintha Billie Holliday-t hallanánk. A mai napig is az egész délelőttöt az íróasztala mellett tölti. Büszke kertjére, házára, ahol 37 éve lakik. „Minden, amit írok, megtörtént az életemben” – mondja. Négy évtizede él a harmadik házasságában. „Ami a végére marad” című, 1971-ben megjelent regényét egy sorban említették Updike, Iris Murdoch műveivel. Amikor a kilencvenes években újra felfedezték a már régóta elfogyott könyvet, nem volt nagyon boldog. Televíziós teamek és újságírók zavarták, majdnem egy évig nem tudott dolgozni. „Szinte teljesen elvesztettem az intim szférámat. Azok a dolgok, melyek a lélekben történnek, csak akkor történnek meg, ha az ember magánember tud maradni.” Rossz véleménye van az amerikaiak híresember-mániájáról. „Van nekem egy unokám, Courtney Love a neve, akivel én talán egyszer, ha találkoztam, mert a lányom, Linda, az ő anyja nem nálam nevelkedett. Courtney elterjesztette, hogy az ő nagyapja a Marlon Brando volt. Komolyan mondom, nem ismerem Brandót, csak a színpadon láttam, az ágyamban sosem találkoztam vele.”
Humorral mesél az életéről, ami pedig az utóbbi években nem volt könnyű. Egy izraeli tartózkodása alkalmával valaki megtámadta és súlyos, agyvérzéssel járó fejsérüléseket szenvedett. Halál közeli élményeit megírta, ami felért egy fél gyógyulással. „Még a mai napig is néha úgy érzem, mintha egy víz nélküli medencébe ugranék, valahogy megszakadt a kapcsolat az agyam és a szám, a gondolkodás és a beszéd között.
Mire meghalok, valószínűleg teljesen meggyógyulok” – mondja mosolyogva. Néhány családi fényképet mutat az újságírónak. Apja sikertelen forgatókönyvíró volt, ráadásul alkoholista, szája sarkában a cigarettával úgy néz ki a fotón, mint egy filmsztár a negyvenes években. A másik képen egy kubai nagymama, aki volt eladónő, modell, tánctanárnő és riporter, s a végén New Orleansban élt. Ez a város a színhelye „A rémálom istene” c. könyvének, mely a negyvenes években játszódik. A regényei házasságról, válságokról, gyűlöletről és magányról szólnak.

Mi kapcsolja össze a két asszonyt? Talán csak annyi, hogy egyikről sem hallottunk. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy tényleg milyen sokféle a világ és az irodalom…