Most írjam le, amit az útikönyvből is tudhatunk? Admontot már a kilencedik században említik, Gebhard salzburgi érsek itt alapított 1074-ben bencés apátságot. Az eredeti épületet először a tizennyolcadik században, majd egy tűzvész után 1865-ben építették újjá. A mai napig imádkoznak és dolgoznak a kolostor lakói, fenntartanak egy gimnáziumot és egy gondozó-otthont, több mint ezer embert foglalkoztatnak például a fafeldolgozó üzemben, de termesztenek, szárítanak gyógynövényeket, és főznek pálinkát is.
A turista rossz idő esetén pont arra vágyik, hogy fedél alatt legyen és valami szépet is lásson. Megérkezik hát Admontba, s a táblák az apátság hatalmas ingyenes parkolójába vezetik. Innen már könnyen az épület bejáratához jut, hiszen eligazító üvegtábla áll a parkolóval szemben, s pontosan elmagyarázza, merre mit találunk. A régi kolostorépületbe belépve egy különös világba kerülünk. Régi századok és a jelen, vagy inkább jövő keveréke. A beléptető-rendszer automatikus, óriási beszélő liftek járnak a négy szint között (nyilván a vakokra és a kerekesszékesekre is gondolva). Először persze a wc-t célozzuk meg, ami tíz-tizenkét lépcsővel lejjebb van, de lifttel is megközelíthető (még ilyet sem láttam). Az előterében egy márványkút, friss víz és műanyagpoharak várnak, s a víztisztító cég reklámfüzetei. Ugye nem kell mondanom, hogy a wc tiszta, van papír, papírkéztörlő, pelenkázó-rész...
A könyvtárba készülünk, de előbb az első szinten a folyosóról nyíló sötét szobákba térünk be. A három teremben különleges élményt adó multimédiás bemutató vár. Az első teremben a félköríves kis moziméretű vásznon négy kockányi film képei vonulnak, miközben alattuk-mellettük két nagy tévéképernyőre is vetítik Szent Benedek történetét. Csodálatos régi festmények váltakoznak egy mai fiatalember történetével, aki az erkölcsileg züllött (disco, stb.) Rómába utazik, majd a hitet és elmélyedést választva rendet alapít.
A második teremben az óriás képernyő néha 18 kisebb kockára bomlik, majd ennek variációira, a régi képek, szobrok, kéziratok, filmrészletek, tájképek mesélik el az apátság történetét egészen a mai napig.
A kép és a hang tökéletes, gyerek és felnőtt egyaránt tátott szájjal ül és figyel. Pedig a csoda még csak a harmadik teremben következik. A belépő szinte földbegyökerezett lábbal pillantja meg magát ezernyi tükör képében, s szemben egy óriási gömböt lát, melyen egy film pereg, a világért aggódó és szeretetet sugárzó hitről, a reményről, hogy talán tudunk változtatni, mindez elképesztően hatásos képekkel és zenével.
A könyvtár előtt egy megfelelően megvilágított teremben néhány többszáz éves kéziratot és ősnyomtatványt is böngészhetünk.
És ezek után egy egyszerű fehér ajtón a könyvtárba jutunk. A hetven méter hosszú, 13 méter magas terem rokokó stílusú fehér-arany könyvespolcai több mint százezer könyvet, öszáz ősnyomtatványt (azonnal Latinovits jut eszembe az amúgy szörnyű Pendragon legenda c. filmből, hogy tudott örülni a régi könyveknek!), s ezernél is több régi kéziratot őriznek. S nemcsak őriznek, de használnak is, a könyvtár (a pincében folytatódik a gyűjtemény) ma is a kutatók rendelkezésére áll, könyvei szép szakrendben sorakoznak.
A terem padlója egyszerűnek látszik, három színű kockás, de vezetőnk elmondja, lépegethetünk lépcsőszerűen, átlósan, s bizonyos helyeken állva megfigyelhetjük a csillagalakot is a kockákban. A mennyezeti freskót Altomonte készítette, nyolcvanévesen kezdett hozzá a munkához és két nyár alatt be is fejezte. A csodálatos faszobrokat Josef Stammel (1695-1765) faragta, a négy végső dolgot (bocsánat a hevenyészett fordításért): a Halált, az Ítéletet, a Pokolt és a Mennyországot testesíti meg. A Halál – egy vándorbotos zarándokot látunk, nyakában kereszt, s ruháján a szent-jakab-út jellegzetes kagylójával. Háta mögött szárnyas csontváz képében jelenik meg a halál, csontmellén a zarándok profiljával, utalva arra, hogy mindenkiért személyesen jön el (lásd "A hetedik pecsét" – Bergman). Kezében a homokóra és a zarándok lábánál a kettétört gyertyát, üres csigaházat és kagylót tartó kis angyalfigurák az élet múlására utalnak. Az Ítélet – az erős fiatalember jobb vállánál szárnyas pufók angyalka mutat az égre, lábánál egy szemüveges (!) ördög és az ítélet könyve figyelmeztet arra, hogy mindenki megmérettetik. A Pokol – ez a legerőteljesebb szobor. A bűnös férfi egyik lábával már a pokol bejáratában áll, melyet sárkányfej jelképez. Körülötte a hét főbűn jelképei: a hiúság pávája, a fukarság aanypénzei, a telhetetlenség pálinkásüvege és kolbászai, a lustaság nílusi vizilova, a düh a férfi arcán, az erkölcstelenség szörnyalakja.

A folyosók végén az épülethez csatolt üveglépcsőházban is felmehetünk a modern kiállításra, mely a hagyomány és a megújulás jegyében született. Tradíció és innováció – együtt láthatjuk a Kunsthistorisches Múzeum és a Kortárs művészeti múzeum tárlatát. Az első szobában egy különleges videoinstalláció, két képernyőn végtelenített futószalagok a mindennapi életünk szemetét szállítják a barokk könyvtár közepén vagy a harmadik szinten található Természettudományi Múzeum termeiben. A művész szerette volna megmutatni a kidobott dolgok menetének és az összegyűjtött dolgok csendjének kontrasztját. A teremből egyenesen a barokk kiállításra jutunk, s két terem között a falon egy felirat: évek óta szerveznek kortárs kiállításokat, mert nagyon fontos, hogy a múlt és a jelen találkozzon, együtt éljen, hogy az apátság a jelené is legyen, ne csak a múlté. A kortárs művészeti kiállítás egyik termében tizenegy nadrág „beszél”, egy sarokban finom gyapjúpulóverbe öltöztetett kecske, a falon elhasznált magnókazettákból összeállított „faliszőnyeg” utal az idő változására.
A harmadik szinten sok-sok üvegvitrinben a szokásos természettudományi gyűjtemény (ásványok, kristályok, növények és állatok, preparátumok, rovarok, stb.) mellett egy kis teremben Konstantin Keller (1778-1864) páter viaszgyümölcseit láthatjuk, aki a pomológia szakértője volt, s a környéken lelkészkedett.
A földszinten még egy alkalmi kiállítás, minden megérinthető, figyelmeztet a tábla, egyébként az egész épületben – a könyvtár kivételével – sehol sincs teremőr. Bebújhatunk egy nagy puha bélelt csőbe (cipőt levenni!), s a cím szerint úgy érezhetjük magunkat, mint az anyánk hasában. Ülhetünk egy kerek asztalnál, bekötve szemünket s gyurmázhatunk. A feliratok egy része, ahol számítanak aktivitásunkra, Braille-írással is „olvasható“. Amúgy több kiállítási tárgy szól a látássérülteknek vagy vakoknak.
S jöjjenek a kulináris örömök, az apátsági pince teraszán ülünk, az étel finom és pillanatokon belül érkezik. Mi kell még? Lehet, hogy holnap kellett volna jönnünk, amikor kirakodóvásár is lesz?