Miért van az, hogy itt (értsd: a császárvárosban) tele vannak a lapok, napi és hetilapok mindig női témákkal? De nem ám úgy nőklapjaszerűen csupán, vagy a szokásos fogyókúra-divat-találd-meg-a- g-pontodat-ki-mit-hord-a-sztárok-közül szinten (azért ezek sem hiányoznak, most pl. a Swarowski ház már nem annyira csitri lánya, Fiona vár gyereket, méghozzá a volt pénzügyminisztertől, szerelmük, házasságuk, nyaralásuk, stb. állandó téma a bulvársajtóban, akárcsak a szörnyű Lugner familiáé - az építési vállalkozó hatalmas bevásárlóközpontjáról is ismert, meg arról, hogy Mausinak szólított nejéről az áruházban osztályt nevezett el), hanem a problémákat felsorokoztatva, a jó példákat bemutatva, a megoldásokat kutatva.

Most például a német nyelvű sajtóban több helyen a nők a tudományban témával foglalkoznak. Emlékszem, amikor májusban Párizsba megérkeztünk, a repülőtéren óriási fotókat találtunk, melyeken a L’Oréal-UNESCO „Nők a tudományban” pályázat díjnyerteseinek portréi voltak. Most a bécsi egyetemen augusztus végéig megtekinthető az a kiállítás, ami a nők tudományos karrierjéről szól.

Megemlékeznek arról, hogy 110 éve engedtek először nőket az egyetemre, és száz éve annak, hogy Elise Richter elsőként szerzett doktorátust. Tegyük hozzá, a zsidó Elisa Richter (1865-1943) nagypolgári családból származott, csak nagy ellenállás után kapta meg 1907-ben filológiai doktoráturását, majd 1921-ben rendkívüli professzor lett. Theresienstadtban 1943-ban megölték.

Az egyetem árkádjai alatt található 153 mellszobor és emléktábla idézi a nagy tudósokat, művészeket, s köztük csupán egyetlen tábla emlékeztet egy asszonyra, Marie von Ebner-Eschenbach-ra. Az 1916-ban, 86 éves korában elhunyt nemesi családból származó író- költőnő korában talán először különösen érzékeny volt szociális kérdésekre, az igazságosság problémáira s támogatta a nők képzését, annak ellenére, hogy nem volt az emancipáció harcosa. Csak egy az aforizmái közül: „Egy okos nőnek milliónyi született ellensége van: a buta férfiak.”

Szóval az egyetemen a tudósnők nincsenek túlreprezentálva, mármint az emléktáblákat illetően. Nálunk sem jobb a helyzet. Mint tudjuk, az egyik legismertebb mutató a tudományos életben az idézettség alapján megalkotott mutatószám, ami a cikkekre való hivatkozással a többi kutatóra gyakorolt hatást is jelzi. A legtöbbet idézett magyar akadémikusok (az MTA adattára szerint, 2006) között az első Freund Tamás 9791 idézettel, a nyolcadik helyen áll Hargittai Magdolna kémikus 1634, a tizediken Erdei Anna immunbiológus 1553 idézettel. A nem akadémikus tudósok között az első nő a negyedik helyen áll, Kondorosi Éva biológus, 3096 idézettel. A HVG tudományról szóló mellékletében (2006.október) nem is esik szó női tudósokról, csupán két mondat hangzik el egy, Svédországban dolgozó mikrobiológusnőtől.

A Spiegel A fejem az enyém címmel egy fiatal női generációt mutat be, egyetemistákat, akik orvosi, gazdasági, politológiai vagy éppen matematikai tanulmányokat folytatnak, vagy már komoly pozícióban dolgoznak, pl. a Max-Planck Intézetben, egy tengerjáró hajón vagy a hamburgi rendőrségnél. A komoly elemző cikk interjúkat közöl és statisztikákat, szakértőkkel beszélget, érdekes és komplex képet kaphat az olvasó a fiatal tudós és szakemberek céljairól, ideáljairól, s véleményükről a férfiak és nők esélyeiről a munkahelyeken és a tudományban.

Miért nem készülnek nálunk ilyen anyagok? (költői kérdés)

Waldorf (aki technikai okok miatt egyelőre nem tud saját nevén belépve blogolni, ezért teszi azt statler néven...)